EmLéKeK

Ötödik rész * D

DAVID

Újabb két hónap telt el, mióta elkezdtem dolgozni. Eleinte csak hat órát, majd nyolc órát minden nap, illetve a beosztás szerint. Az első pár nap nagyon nehéz volt, majd egyre könnyebb lett. Mára pedig ez lett az új rutin. Reggel a kórházból megyek dolgozni, és délután ide jövök vissza. Igaza volt Danielnek, a munka tényleg jót tesz. Bár soha nem feledkezem meg Benről, de egy rövid időre olyan érzésem van, mintha minden rendben lenne.
A kapitány eleinte aggódott, hogy a kedvesem állapota milyen hatással lesz a munkámra. Ezért nagyon sok pszichológiai tesztet végeztek rajtam, és a mai napig hetente meg kell látogatnom egy pszichológust. Először nagyon haragudtam, és semmi kedvem nem volt hozzá, de mostanra rájöttem, hogy hasznos és tényleg segít. Jólesik néha egy vadidegennel megosztani a gondolataimat, félelmeimet.
De a kollégák is nagyon sokat segítenek. Kedvesek, figyelmesek, és folyamatosan érdeklődnek Ben állapotáról, de nem pátyolgatnak, hanem teljes értékű rendőrként kezelnek. Nem tudok elég hálás lenni nekik. Ben ápolásában még ugyanúgy részt veszek. Távollétemben pedig az orvosok és nővérek maximálisan odafigyelnek rá, úgyhogy tényleg nincs miért aggódnom. Az persze tény, hogy a telefonom folyamatosan velem van, és ha a kórházból hívnának, akkor én bizony otthagynék mindent és rohannék. De erre eddig sajnos nem került sor. Vagy nem sajnos?

Szeptember eleje volt már, de még kellemesen sütött a nap és meleg volt. Lejárt a műszakom, leadtuk a jelentéseket, aztán Nate elvitt a kórházba. Elköszöntem és már rohantam is a második emeletre. Szerintem már csukott szemmel is odatalálnék.
Mivel négy hónapja már, hogy gyakorlatilag itt élek, ezért mindenki ismer már. Megvan még a karszalagom, amivel igazolom, hogy bármikor jogosult vagyok a kórházban tartózkodni, de már nagyon rég nem ellenőrzi senki.

- Szia, kedvesem - köszöntem, ahogy beléptem a szobába. Odaléptem hozzá, adtam egy puszit, majd leraktam a táskámat a kanapéra. A fegyveremet nem hozhatom be a kórházba, azt mindig az őrsön hagyom. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna, hogy a hűtő tetején tartottam a szolgálati fegyveremet. Az egyenruhámat kényelmesebb melegítőnadrágra és pólóra cseréltem, majd elfoglaltam állandó helyemet Ben ágya mellett.

- Hogy vagy, édes? - kérdeztem, bár tudtam, hogy nem válaszol. - Dolgozni voltam. Mint minden nap. Képzeld, megvettem a National Geographic új számát. Gondoltam érdekelne. Később majd felolvasom. Tudod, mi a vicces? Hogy egyre jobban élvezem ezeket a tudományos dolgokat. Bár néha nem igazán értem. De te biztosan pontosan tudod, hogy miről van szó.

Kopogás zavarta meg a monológomat. Ben kezelőorvosa, dr Schuller lépett be a szobába.

- Üdvözlöm David - köszönt kedvesen.

- Jó napot, doktor úr - feleltem.

- Szeretnék önnel beszélni, ha most van ideje.

- Ó, hát rengeteg időm van. Egészen holnap reggelig itt vagyok - mondtam, és próbáltam vicces lenni, de ez mostanában nem nagyon megy nekem. - Miről van szó?

- Természetesen Benjaminról. Jó lesz itt, vagy szeretne inkább az irodában beszélgetni?

- Ha nem gond, akkor inkább itt maradnék. Ha Benről van szó, akkor jobb, ha ő is hallja.

Egy kicsit furcsán nézett rám, de aztán bólintott. Szeretném hinni, hogy bár nem tért magához hónapok óta, de mégis valahogy érzékeli, hogy itt vagyok és hallja hogy mit beszélek hozzá. Mert nagyon sokat beszélek, vagy felolvasok. Sőt, még énekelni is szoktam, bár egyáltalán nincs jó hangom.

Az orvos végül egy széket húzott az ágy mellé, velem szemben, majd nagyot sóhajtott. Ebből és a gondterhelt arckifejezésből arra következtetek, hogy nem jó hírt akar közölni.