EmLéKeK

Part 15 *D

PART 15

DAVID

Az életem nem is lehetne ennél csodásabb. Azon a szép júliusi napon a kapcsolatunkban hatalmas változás állt be. Benjamin azt hiszem minden bátorságát összeszedve visszaterelt minket a korábban megszokott útra. Vagyis majdnem, mert például szexre még nem került sor, de amin az elmúlt több, mint másfél évben átment, ez elhanyagolható részletkérdés. A szexen kívül azonban minden mást csináltunk, amit a párok szoktak. Így nincs okom panaszra.
Pár hete Ben újra egyetemre jár. Bár a vírus miatt az oktatás szinte teljes egészében online zajlik, így nem túl nagy változás ez a korábbiakhoz képest.
Ben és persze Nate hosszas győzködésére én is jelentkeztem végül a tiszti képzésre. Nekünk is legtöbbször online óráink vannak, ezért nekem is be kellett szereznem egy laptopot. Szerencsére nem okozott gondot ez a kiadás hála annak az összegnek, amit a baleset után a rendőr kollégák gyűjtöttek össze nekünk. Még mindig van belőle bőven elég. A pénzügyeinket teljes egészében Benjamin kezeli, így nincs miért aggódnom.
Ami viszont komoly fejtörést okoz mostanában, az a születésnap. Alig két hét múlva itt a születésnapunk, október 24-e. Az elmúlt napokban többször eszembe jutott, amikor egy éve a gondozóházban töltöttem ezt a napot. Ben akkor még kómában volt, én pedig elég pocsék lelkiállapotban voltam. Soha nem adtam fel a reményt, de minden nap egyre nehezebb volt. Az pedig, hogy a születésnapunkat egyedül kellett ünnepelnem, eléggé megviselt. Akkor megígértem neki, hogy majd ha végre felébred, akkor megállás nélkül ünnepelni fogunk, és elhalmozom ajándékokkal. De most sajnos semmi ötletem nincs. Azt hiszem, hogy megvan mindenünk, amire szükségünk lehet.
- Hammond! - hallottam a kapitány hangját végigszáguldani a rendőrőrsön.
Azonnal felpattantam és bementem az irodájába. Tisztelgés és köszönés után Wilson kapitány azonnal a tárgyra tért.
- Tudom, hogy ma délután is lesz órája, de megint nagyon kevés emberem van - mondta. - Csak úgy tudom benn tartani, hogy ha valami sürgős eset jön, akkor mennie kell.
- Értettem, kapitány - bólintottam. Ez még így is korrekt.
- Támogatom a képzését, de ez a rohadt vírus csak nem akar eltűnni. Nem tudok egy embert sem nélkülözni - folytatta. - Már hónapok óta ez a szarság megy. Senkit nem tudok szabadságra sem engedni. Nem könnyű ez maguknak.
- Senkinek sem könnyű - helyeseltem. - Köszönöm a támogatását, kapitány. Igyekszem úgy rendezni az óráimat, hogy ne ütközzenek a szolgálati időmmel.
- Köszönöm, Hammond. Egyébként remélem nem akar lelépni amint tiszt lesz? - kérdezte viccesen, de láttam rajta, hogy a nevetés mellett némi komolyság is van a kérdésben.
- Eszemben sincs! Nagyon jól érzem itt magam - vágtam rá gondolkodás nélkül. Eddig fel sem merült bennem, hogy máshol akarnék dolgozni. Remélem, hogy soha nem is kell ezen gondolkodnom.

A reggeli eligazítás után mentünk a dolgunkra. Nekem csak délig kellett szolgálatot teljesítenem az egyik kórházban, mert egy órakor kezdődött egy előadás, amibe be kellett kapcsolódnom. Nem volt túl kellemes végigülni két órát a laptop előtt, de ez még mindig jobb volt azt hiszem, mintha egy zsúfolt teremben kellene egy kényelmetlen széken ugyanennyit kuporogni.
A szolgálat további része már eseménytelenül telt. Nem volt értelme visszamenni a kórházba sem, és járőrözni sem, így aktákat bíztak rám. Ezzel el is telt az idő, öt órakor pedig indulhattam haza.
- Hammond őrmester! Egy pillanatra! - hallott meg, mikor épp ki akartam lépni az őrsről.
Az egyik diszpécser sietett utánam, akit még nem igazán ismertem.
- Igen? - fordultam a nő felé.
- Ugye ön Hammond őrmester? - kérdezte bizonytalanul.
- Igen, én vagyok - feleltem.
- Érkezett egy telefon, önt keresték - mondta, és felém nyújtott egy papírt. - A hívó kérte, hogy amint lehetséges hívja fel őt.
- Köszönöm - válaszoltam udvarias mosollyal, és átvettem a papírt. Amint azonban rápillantottam, a mosoly azonnal lefagyott az arcomról.
Gyorsan elköszöntem és mint aki menekül, kisiettem az épületből. Levegőre volt szükségem azonnal.
A rendőrőrs előtt lerogytam az egyik padra és üveges tekintettel bámultam a kezemben tartott cédulára. Csak egy név és egy telefonszám volt rajta, de ami a betűk és számok mögött húzódott, az most hirtelen mázsás súlyként nehezedett rám.
VINCENT HUTCHINSON. Hutchinson. Egy név a múltból. Egy olyan vezetéknév, amit az esküvőnk napján boldogan dobtam el. Életem első tizennyolc éve ezzel a vezetéknévvel telt. Amikor felvettem Ben nevét, azt hittem, hogy sosem kell újra látnom.

Nincs sok emlékem a gyerekkoromból. Azt hiszem, hogy szándékosan hagytam elhalványulni azokat. Már évek óta meg sem próbáltam felidézni a szüleim arcát. Ha nagy ritkán életem első pár évére gondolok, csak az éhség, a hideg, a kosz és az alkohol szaga jut eszembe. Amire viszont tisztán emlékszem, az a pillanat, amikor egy kedves és jó illatú hölgy magához ölel, és azt mondja, hogy most már minden rendben lesz. Mintha akkor öleltek volna meg először. Még mindig pontosan fel tudom idézni az illatot.