EmLéKeK

Part 13 * D

PART 13

DAVID

Teltek a hetek, hónapok. A világban még mindig káosz uralkodik, de otthon minden tökéletes. Minden nap örömmel megyek haza, mert tudom, hogy Ben mellett megfeledkezhetek minden bajról, minden szomorúságról, amit a munkám során nap mint nap látok.
Nem mondom, hogy a dolgok ugyanolyanok közöttünk, mint a baleset előtt, de úgy érzem jól haladunk. Még mindig nem emlékszik semmire, de ez már láthatóan cseppet sem zavarja. Felszabadult, vidám. Eleinte nem értettem a változást, de mivel ez engem is boldoggá tett, ezért nem is firtattam. Örömmel fogadtam mindent, amit adott. Együtt aludtunk, sokszor hozzám bújt, mikor tévét néztünk, gyakran megérintett. Ennél több nem történt, de már ez is több volt, mint amit pár hónapja reméltem.
A másik hatalmas változás az volt, hogy Ben megtanult járni. A gyógytornász, akivel rendszeresen tartjuk a kapcsolatot telefonon, elmondta, hogy ha hosszabb ideig tartó sétára kerülne sor, akkor azért egy botot nem árt magával vinni, de egyébként minden a lehető legjobban alakul. Mivel még mindig tartanak a lezárások, ezért sétáról egyelőre szó sem esett, de a kerekesszéktől mindkettőnk legnagyobb örömére végre megszabadultunk.
Mostanában egyébként Ben szinte folyamatosan tanul. Egy hónap múlva lesz egy komoly vizsgája az első két éves anyagból. Ami ha sikerül, akkor szeptembertől a harmadik évet kezdheti. Nagyon izgul persze, de nekem nincs kétségem afelől, hogy sikerülni fog. A tanárai, akikkel időközben felvette a kapcsolatot szintén biztatják és amiben csak tudnak, segítenek neki. A szememben Ben a világon a legokosabb ember. A tudását, a szorgalmát mindig is csodáltam.

- Hammond! - kiáltotta el magát Nate nagyjából öt centiméterre a fülemtől. Ijedtemben majdnem egy métert ugrottam. Barátom és kollégám a hasát fogva nevetett.
- Mi a fene? - morogtam.
- Bocs! De már vagy öt perce csak állsz itt a szekrényed előtt és bámulsz magad elé - magyarázta, még mindig nevetve. - Mi a gond?
- Semmi. Épp csak elgondolkodtam - feleltem.
- Biztos minden oké? - nézett rám gyanakodva. Hát persze, hiszen zsaru. Gyanakszik.
- Igen, tényleg - mondtam, de azt is tudtam, hogy Nate nem fog ennyivel megelégedni, ezért kénytelen voltam kicsit részletesebben kifejteni. - Kicsit fárasztó volt ez a nap is, de tényleg jól vagyok. Igazából pont azon gondolkodtam, hogy milyen jó lesz hazamenni. Annyira jól alakulnak a dolgok, minden olyan tökéletes. Ben mellett teljesen fel tudok töltődni.
- Örülök, kölyök - veregette meg a vállamat a hadnagy. - Mindketten megérdemlitek a boldogságot. Ben hogy halad a tanulással?
- Szerintem már minden könyvet kívülről tud - nevettem. - Komolyan el sem tudom képzelni, hogy valaki hogy képes ennyit tanulni. Én belepusztulnék.
- Akkor még szerencse, hogy nem neked kell bemagolnod azt a sok mindent - nevetett Nate is. - Bár, ha úgy döntesz, hogy tovább tanulsz, akkor nem fogod megúszni.
- Az sem mostanában lesz - legyintettem.
- Miért? Szeptemberben indul egy két éves képzés. Épp az előbb hallottam - mondta. - Érdemes lenne elgondolkodnod. Magasabbra léphetnél a ranglétrán. Csak nem akarsz örökre őrmester maradni? Lehetnél nyomozó is akár.
- Ha minden igaz, akkor szeptembertől Ben is újra az egyetemre fog járni. Két diák egy háztartásban kicsit talán sok lenne. Nem férne el az a sok könyv - próbáltam viccesen megközelíteni a dolgot.
- Hát persze! - húzta el a száját Nate. - De most komolyan, gondolkozz el rajta. A faliújságon találsz bővebb infót. Sőt, beszéld meg Bennel is. Még fiatal vagy, érdemes lenne most elkezdeni építeni a karrieredet.
- És veled mi lesz? - kérdeztem, mert más nem jut eszembe. Tudom, hogy Nathannek igaza van, de nem most van itt az ideje a továbbtanulásnak. - Te nem akarsz beiratkozni?
- Öreg vagyok én már bohócnak - nevetett.
- Negyvenkét évesen hol vagy öreg? De tényleg, te nem akarsz tovább lépni?
- Ne felejtsd el, hogy én már hadnagy vagyok egyébként - jegyezte meg mosolyogva. - De bele is pusztulnék, ha egy íróasztal mellett kellene rohadnom. Ezért inkább elvisellek téged nap mint nap.
Természetesen mindig is tisztában voltam vele, hogy rangban felettem áll. Talán pont ezért tisztelem az első pillanattól kezdve még jobban, mint elvárható lenne. Mert soha nem érzékeltette velem a különbséget. Dolgoztam olyanokkal, akiknek szinte sértés volt, hogy egy kis őrmesterrel kell dolgoznia. De Nathan és Daniel, aki szintén hadnagy és szintén barátomnak nevezhetem, nem ilyenek. Ezen az őrsön egyébként mindenki korrekt és kedves. Ben balesete óta pontosan tudom, hogy egyenrangúnak tekintenek és olyanok vagyunk, mint egy nagy család.
- Csak annyit mondok, hogy beszélj erről Bennel - mondta végül. - Na, gyere, hazadoblak, ha végeztél.
- Az jó lesz, kösz! - feleltem, majd gyorsan fogtam a táskámat, bezártam a szekrényemet és már indultam is utána. Gyalog csak pár perc séta lenne, de egy fárasztó nap után jól esik, ha még ennyit sem kell gyalogolnom.
Kifelé menet még azért odaléptem a faliújsághoz, és levettem egy tájékoztató anyagot arról a képzésről, amit Nate említett. Csak úgy. Csak megnézem. Az még nem jelent semmit.