EmLéKeK

Első rész * D

DAVID

Ez a nap is pont úgy kezdődik, mint a többi. Ben már előttem felkelt. Hallom, ahogy reggelit készít a konyhában. Érzem a kávé illatát is. Hiába mondom neki, hogy nyugodtan aludjon még, ő ragaszkodik hozzá, hogy előttem keljen. Azt mondja, hogy ha ő nem figyel, akkor nem reggeliznék. Ebben mondjuk igaza van.

Benjamin a férjem. Egyetemista,másodéves orvostanhallgató. Nagyon büszke vagyok rá, hogy soha nem adta fel az álmát, és keményen megdolgozott azért, hogy bejusson az egyetemre. Sokszor akarta feladni. Nem azért, mert nem elég okos hozzá, hiszen már gyerekként is nagyon okos volt. A pénz miatt. Többször elgondolkodott azon, hogy inkább ő is dolgozna, és két fizetésből könnyebben kijönnénk. Ezt persze soha nem engedtem. Mindig azt mondtam, és még ma is azt mondom, hogy ezt a pár évet kibírjuk. Amíg van fedél a fejünk felett, van mit ennünk, addig nincs probléma. Én dolgozom, amikor csak lehet elvállalok minden túlórát és plusz műszakot, így nincs okunk panaszra. Nekem ez egyáltalán nem áldozat. Ben időnként mégis elszomorodik, hogy túl sokat dolgozom. Ez a reggeli dolog is ebből ered. Mivel én dolgozom, ő gondoskodik arról, hogy rendesen egyek. Előttem felkel és reggelit készít. És többnyire minden házimunkát is ő végez. Szívesen segítek neki, ha van időm, de általában mindig olyankor takarít, amikor én dolgozom. Végül is amíg ez neki nem megterhelő és szívesen csinálja, addig én örülök neki.

Nagyot sóhajtva felkeltem az ágyból, kinyújtóztattam elgémberedett hátamat, végtagjaimat. Jó lenne már egy nagyobb ágy. Nem vagyok óriás, de azért a 180 cm hosszú ágy rövid nekem. Nem tudok rendesen kinyújtózkodni. Ben szerencsés, mert tíz centivel alacsonyabb nálam, szóval neki még éppen jó. Még pár év, és több mindent megengedhetünk magunknak.

Gyors zuhany után felöltöztem és kimentem a konyhába.

- Jó reggelt, kedves - köszöntem, mire Ben, aki éppen zabkását kavargatott a tűzhelyen, felnézett.

- Jó reggelt, édes - nézett rám mosolyogva. Odaléptem hozzá és adtam egy puszit a homlokára. - Gyere, kész a reggeli.

Engedelmesen leültem. Már rég feladtam, hogy ellenkezzek. Mosolyogva néztem, ahogy kávét tölt és elém teszi a rántottát és a zabkását. Minden mozdulata olyan volt, mintha táncolna. A régi rádióból halk zene szólt. Ha lett volna időm, akkor szívesen táncoltam volna vele az aprócska konyhánkban. De sajnos nemsokára el kell indulnom dolgozni. Megvártam, amíg ő is leül, és elkezdtünk enni. Ehhez az egyhez ragaszkodom, hogy ő is velem egyen. Tudom, hogy ha én nem vagyok itthon, akkor ő inkább nem eszik rendesen. Ezerszer kértem, hogy ne az ételen spóroljon, de nem igazán hallgat rám. Már gyerekként is ilyen volt.

- Mész ma az egyetemre? - kérdeztem evés közben.

- Igen, kilencre megyek, és egészen délután négyig az egyetemen leszek - bólintott.

- Ne felejts el ebédelni - mondtam. - Legalább egy szendvicset egyél. Van nálad pénz?

- Igen van - felelte, de azonnal tudtam, hogy nem mond igazat, mert nem nézett rám. Rendőrként a megtanultam többek között azt is, hogy apró jeleket vegyek észre mindenhol. És hát Bent ismerem már tizennyolc éve. Nem tud átverni. Önkéntelenül nagyot sóhajtottam. Ezerszer átmentünk már ezen a beszélgetésen. Azt mondja, hogy van pénze, de én tudom, hogy nincs. Ő nem dolgozik, és ezt nagyon szégyelli. Rosszul érzi magát, hogy az én fizetésemből élünk. Én hiába mondom, hogy ez teljesen rendben van, ő mégsem tudja ezt elfogadni.

- Rendben - válaszoltam végül. Majd pár dollárt belecsempészek a zsebébe. Ahogy szoktam.

- Megint dupla műszakot csinálsz? - kérdezte.