EmLéKeK

Part 9 * D

DAVID

Ahogy az elmúlt hetekben mindig, most is Ben szobájában ültem. A tévét néztem, közben pedig az ebéd maradékát, hideg sült krumplit rágcsáltam. Ben éppen gyógytornán volt. Általában én is elkísérem, de ma nem mehettem. Nem is igazán értem, hogy miért. Azaz sejtem. Elég durva hírek jönnek erről az új vírusról, vagy miről. Mivel én folyamatosan a kórházban vagyok, én ebből csak annyit veszek észre, hogy szigorodnak a szabályok.
Már több mint egy hete látogató sem jöhet be. Engem megkértek, hogy ne nagyon hagyjam el a szobát, csak ha nagyon szükséges, és akkor is maszkot kell hordanom. Nem bánom, hiszen a lényeg, hogy maradhassak.
De azért szorongva nézem a híreket, mert egyre magasabb számokat közölnek. Ez a járvány az egész világon tombol. És ma jelentették be, hogy bezárják az iskolákat, és mindenkit kérnek, hogy maradjon otthon. Nem tudom, hogy hová vezet ez, de van egy rossz érzésem...
Halk kopogás zökkentett ki a gondolataimból. Ben kezelőorvos, dr Schuller lépett be a szobába.

- Jó napot, doktor úr - köszöntem.

- Jó napot, David - felelte. - Beszélhetnénk egy kicsit?

- Hát persze. Valami gond van?

- Nem kertelek, igen, gond van - válaszolta. Döbbenten néztem rá. Erre nem számítottam. Hiszen Ben egész jól halad a tornával.

- Be..Benjamin?

- Nem! Nem róla van szó, legalábbis nem közvetlenül - mondta rögtön. Kicsit megnyugodtam. - Biztosan ön is hallott már erről a bizonyos járványról. Rohamosan nő a betegek száma, és sajnos sokan szorulnak intenzív ellátásra.

- Igazából eléggé el vagyunk itt zárva - jegyeztem meg. - A híreket nézzük, de nem tudjuk pontosan, hogy mi is a helyzet.

Az orvos nagyot sóhajtva leült az ágy melletti másik székre.

- Nézze, őszinte leszek magával. A helyzet nem jó, és egyre rosszabb. Sok a halott, sok a beteg. Félő, hogy idővel kezelhetetlen lesz a helyzet. Az intenzíves orvosok és nővérek teljes gőzzel dolgoznak, de hamarosan kevés lesz az ember, és át fognak csoportosítani dolgozókat.

- Hát, ez tényleg nem hangzik túl jól - vetettem közbe, és nem értettem pontosan, hogy ez a beszélgetés hová is vezet. - Hogyan érint ez minket?

- Nos, éppen emiatt szerettem volna önnel beszélni. Mivel a mi kórházunk is egyre több fertőzött beteget kénytelen fogadni, egyrészt ágyakra lesz szükségünk, másrészt nő a fertőzés veszélye - magyarázta. - Eddig tudtuk garantálni az ápoltjaink biztonságát, de nagyon valószínű, hogy ez hamarosan megváltozik. Minden igyekezetünk ellenére ez sajnos nem sokáig tartható fenn.

- Akkor ezért voltak ezek az új szabályok mostanában? Például, hogy ne nagyon menjek ki a szobából? - kérdeztem. Kezd összeállni a kép.

- Igen - bólintott. - Ezért nem engedélyezzük a látogatást sem. Az olyan kísérők, akik önhöz hasonlóan itt élnek a kórházban, ők maradhattak, azzal a feltétellel, hogy a kórházat nem hagyják el. Viszont hamarosan központi szabályozás lesz, és akkor csak a betegek és a kórházi dolgozók tartózkodhatnak benn.

- Jaj, ne! - nyögtem. Ki sem bírnám, ha nem lehetnék Ben mellett. És szerintem neki sem lenne jó.

- Igen, tudom, hogy ez nehéz lenne mindkettejüknek - felelte az orvos. - A helyzet viszont az, hogy a vezetőség utasítására azokat a betegeket, akiknek az állapota ezt lehetővé teszi, hazaengedjük.

- Ha..haza? Ben hazajöhet? - csodálkoztam. De már el is vigyorodtam, mert imádtam a gondolatot, hogy hazavihetem a férjemet.

- Minden hozzátartozóval beszélünk, és akiknél tudják vállalni az otthoni ápolást, felügyeletet, őket megkérjük, hogy vigyék haza a hozzátartozójukat. Minden esetben figyelembe vesszük a beteg állapotát és a család lehetőségeit, természetesen.