Nira Malfoy és a bájitalmester meséje

Part 29 - ''Tudom''

Idegesen tördeltem az ujjam, miközben leültem Perselus kanapéjára. Ezúttal nem csak amiatt aggódtam, hogy Harryék épségben kijutottak-e a Grimmauld térről, hanem Perselus és köztem történtek miatt is. Kínos csöndben vártuk, hogy valami végre történjen vagy megszólaljon a másik, de az utóbbi nem történt meg. Egy órával később a fülsüketítő csendben szinte felharsant egy közeledő patrónus hangja, ami az ablakon keresztül besuhanva érkezett meg, majd miután körbejárt minket és megállt előttem csak akkor jöttem rá, hogy a patrónus nem más, mint egy vidra. Hermione vidrája.

- Rendben vagyunk – mondta Hermione lágy hangjával, majd köddé veszett a patrónus. Szinte fellélegeztem ahogy a kő leesett a szívemről és a tenyerembe temetve az arcom megkönnyebbülve felnevettem.

- Megmenekültek – suttogtam bele a tenyerembe.

- Hála neked – hallottam meg Perselus mély baritonját és amilyen gyorsan leesett a kő olyan gyorsan vissza is került a mellkasomra nehezkedve.

- De így már tudják, hogy nem álltam át a Nagyúr oldalára - haraptam az ajkamba.

- ...és ha van eszük, főleg Potternek akkor okklumenciát használnak és kussba maradnak - morogta. Felpillantottam Perselusra és óvatosan elmosolyodtam. Ahogy a csend ismét közénk nehezkedett már nyitottam volna a szám, hogy elkezdjem a beszélgetést, amit egyszer elkell kezdeni, amikor is mind a ketten összerezzentünk, én pedig még a karomhoz is kaptam. Hív. A Sötét Nagyúr hív minket. Ajkamba harapva néztem Perselusra, aki az okklumencia pajzsát felemelve az elméje köré felpattan és lenéz rám. A fülembe dobogó vérrel én is lassan felkeltem és elkezdtem okklumentálni, majd mind a ketten egyszerre tűrtük fel a talárunk ujját és kis hezitálás után a pálcánkat elővéve megérintettük a sötét jegyet. Az ismerős rántást érezve a köldökünknél másodperceken belül megérkeztünk a helyre ahová a Nagyúr hivatott minket. Meglepődve pillantottam körbe ahogy realizáltam, hogy a saját nappalimba hoppanáltunk. Anyám és apám a földön térdepelve álltak Voldemort előtt és anyám, mintha enyhén reszketett is volna. Kérdőn néztem hol őket, hol a vele szemben álló Voldemortot, aki mellé lassan odasétált Bellatrix is.

- Nocsak...de hamar megérkeztetek – mosolyodott el gúnyosan Bellatrix. A csípős válaszomat lenyelve nem is néztem a nőre, hanem közelebb sétáltam Voldemorthoz és meghajoltam.

- Nira, a szüleid miatt elvesztettük Potteréket – mondta sziszegve Voldemort. Közömbös arccal bámultam le a szüleimre, akik megkínzottan néztek vissza rám és szinte könyörögtek a segítségért.

- Sajnálom, Nagyuram, hogy csalódást okoztak. Azt pedig még jobban sajnálom, hogy nem bízott meg bennem és Perselusban annyira, hogy mi is részt vehessünk a támadásban – mondtam.

- Szóval te és Perselus... - mondta gúnyos mosollyal a szája szélén. – Honnan tudsz te a támadásról? – kérdezte vészjóslóan megvillanó szemekkel.

- A szüleim mondták, mielőtt elindultak volna – mondtam. Voldemort tekintete szinte felizzott és minden figyelmeztetés nélkül a hallottak miatt a szüleim felé fordult és egyenként kilőtte rájuk a Cruciátus átkot. Ordítozva, sikoltozva rogytak össze a földön és kínkeservesen rázkódtak a fájdalomtól.

- Szóval nem csak, hogy miattatok veszítettük el Potteréket, de még a lányotoknak is szóltatok a támadásról. Crucio! Crucio! – ismételte meg mind a kettejükön az átkot.

- Öljetek meg! – ordította torka szakadtából apám, anyám pedig zokogva takarta el a fejét fájdalmában.

- Bellatrix, innen vedd át te a feladatot – mondta halkan Voldemort és miközben elhaladt a nő mellett gyengéden végig simított a vállán. Bellatrix lábai szinte reszkettek az érintésétől és miután Voldemort dehoppanált fellelkesülve lépett a szüleim elé és folytatta a kínzásukat. Szinte már vártam a mellkasomban lévő fájdalmat, amit néha még az okklumencia pajzs ellenére is szoktam érezni, de nem jött. Hideg, megkeményedett arccal néztem végig a kínzásukat és az egyetlen ok amiért vártam, hogy végre Bellatrix befejezze az a hangos sikoltozásuk miatt volt és nem azért, mert sajnáltam volna őket.