Egy másik világ

11.fejezet

Arra keltem, hogy borzasztóan fájt a fejem. Úgy éreztem, mintha valaki égetné a gerincemet. Hangos sikításomat visszafojtottam.
Fejemben hirtelen hangokat hallottam.
Egy női hangot. Kántált valamit, nem értettem, mivel számomra ismeretlen nyelven beszélt.
Majd dobhártyát szakító sikítás hangzott fel fejemben.
Azt éreztem szét hasítja a fejemet. Kezeimet fülemhez kaptam, mintha azzal megtudtam volna szakítani a zúgást és a hangokat. Fájdalmasan felnyögtem, borzasztó volt.

- Ahh. Kussolj már el - morogtam.

Lassan minden hang elhalt. Kinyitottam a szemem. A gyengélkedő ismerős szobájában találtam magam. Nem tartózkodott bent senki rajtam kívül.
Felálltam és a falon található tükörhöz lépkedtem. Ugyanaz a ruha volt rajtam.
Szemeim körül halvány karika éktelenkedett. Hajamat ujjaimmal átfésültem, hogy elfogadhatóbban nézzek ki.
Kiszúrtam a táskámat egy széken. Belenéztem, szerencsére benne volt minden cuccom. Kihalászom a telefonomat és megnéztem gyorsan az időt.
Délelőtt volt amikor erőnléti órán voltunk. Most délután két óra van.
Milyen csodálatos.
Felkaptam a táskámat és kimentem a gyengélkedõ szobából. Nem volt kedvem megvárni míg jön valaki ezért elmentem a szobánkba.
A kártyát hozzá érintettem, a kis érzékelõhöz ami egy kis pityegés után ki is nyílt elõttem.
Miután levetkõztem a nappaliba érve megpillantottam Leiláékat, ahogy a kanapén beszélgettek.

- Beszélnünk kéne -mondtam ki mire rám emelték tekintetüket és rám figyeltek. Miután bólintottak válaszképpen, helyet foglaltam mellettük.

- Figyelj én - kezdte el Leila.

- Nem akartam - egyszerre kezdtük el mondani.
Elnevettem magam. Ők is követtek.

- Sajnáljuk. Tényleg. Nem akartunk elhidegülni tőled, de nem tudtam hogy viszonyúljak hozzád - mondta komolyan, bûntudattal teli szemekkel Lelila. Halványan bólintottam elfogadva a bocsánatkérését, szemeimbe nézett és teljesen megértettük egymást.

- Idióták vagyunk - jelentettem ki és gyorsan megöleltem. - De nem szeretném ha több ilyen lenne oké? Eléggé szarul esett - néztem felváltva rájuk.

Biccentettek és még egyszer megöleltük egymást. Lehet hiba volt ilyen könnyen megbocsátanom, de szükségem van rájuk, főleg Leilára.

- Mi történt az erőnléti órán? - kérdezte aggodalmasan Leila.

- Nem igazán tudom kicsit homályos az egész. Damon hirtelen felkapott én pedig kiakartam szabadulni a karjaiból és azt hiszem megégettem direkt - gondolkozok nagyon. - ,de nem vagyok benne biztos. Ez miatt engedett el.

- Mi csak azt láttuk ahogy leejt - mondja Ana. - Nagyon ijesztő volt.

- Aztán mi nem láttunk semmit. Nagy köd lett, de nem tudjuk hogy. Történt még ott valami amit nem láttunk? - kérdezi a barna hajú barátnőm. Biztosan érezte, hogy valami nem tiszta a sztorival kapcsolatban.

Gyorsan elgondolkodtam. Elakartam mesélni nekik, hogy hangokat hallottam és égett a hátam, hogy olyan fájdalmat éreztem, hogy egy pillanatra azt hittem meghalok.
De hirtelen valami rossz érzés kerített be, így inkább nem szóltam semmit ezzel kapcsolatban. Hiába teljesen megbíztam Leilában és Anaban, de az ösztöneimre még jobban hallgattam.
Az események az én titkaim maradtak.

- Nem, nem történt semmi - ráztam meg a fejem, halvány mosolyt felvéve mellé.
Leilán látszott, hogy megnyugodott.

- Várjál! Te csak úgy eljöttél a gyengélkedőről? - szóltalt meg Ana hitetlenül, felém intézve a kérdést.

- Nem pontosan így történt - húztam el a szám egy szemforgatás kiséretében.

- Aha, persze. Menjünk vissza. Kitudja mit hisznek - akadékoskodott Leila.