Kényszer Házasság (Levi x OC)

Fájdalom

Másnap reggel finom cirógatásra keltem. Végig járta az egész karomat és a végén kaptam egy puszit az arcomra. Boldogan hümmögtem egyet aztán átfordultam Levi felé.

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá.

- Jó reggelt - mosolyodott el halványan ő is és nyomott egy csókot a számra.

Az oldalán feküdt az egyik kezével tartotta a fejét. Nem volt rajta semmi ruha csak a takaró takarta el a lenti részeit. Tökéletes rálátásom volt a kockáira. A haja bozontosan állt. Lehet, hogy egy ideje már fent van, de nem ment sehova. Mellettem maradt.

- Még olyan korán van! Hiszen a nap is csak most kel fel - fordultam vissza és a fejemet a párnába temettem.

- Kilenc óra van! - ebben a pillanatban felemelt. Olyan könnyen mintha csak egy tollpihe lennék. Ilyedten húztam magammal a takarót, hogy legalább legyen rajtam valami. Lerakott a szekrény elé - Öltözz fel! Éhes vagyok!

Az utolsó mondat hallatára elvörösödtem. Fel akar öltöztetni, hogy aztán leszedje rólam? Milyen fétisei vannak ennek? Kádban csinálás meg vetkőztetés?

- Rendes reggelire vagyok éhes! Majd este kívánok valami mást - suttogta a fülembe mikor meglátta az arcom. Megharapta a fülcimpámat aztán a másik szekrényhez lépett.

Még mindig kissé pirultan felkaptam néhány ruhát. A takarót vissza raktam az ágyra. Gyorsan megfésülködtem aztán Levire néztem. Az ajtóban állt és várt rám. Mellé szökelltem. Ő kinyitotta az ajtót és elindultunk lefelé.

Lent Izabel már egy nagy tál müzlit lapátolt a, báttyja mellette pedig egy tányér rántottát falatozott. Mikasa éppen a tűzhelynél sütötte a rántotát. Eren kócos hajjal szinte félálomban állt mellette a pultnak támaszkodva.

Leültünk enni. Levi egész végig fogta a kezemet. Erennek ez fel is tűnt és szemmel vont kérdőre. Amikor a tegnap este eszembe jutott rákvörös lett a fejem. Erre drága jó barátom csak egy perverz mosolyt küldött felém. Levi végig nézte és küldött egy fenyegető pillantást a vigyorogó felé mire annak az arcára fagyott a mosoly. Egy halkat kuncogtam aztán ettem tovább. Szegény barátom meg a villát is alig merte megemelni.

Miután végeztünk teljesen tele voltam. Izabellával eggyütt kinyúltam a kanapén. Túl sokat ettem. Úgy éreztem, hogy ketté robbanok.

- El kéne menni vásárolni! - nézett le ránk Farlan.

- Hajrá! - mondtuk kórusban.

- Tch! Reggel tízkor már aludnátok vissza? - lépett mellé Levi.

- Ezt hívják kajakómának! Két erős férfi vagytok! Megoldjátok egy 12 és egy 17 éves nélkül is! - mormogta Izabella a párnába.

- Jólvan! De vacsi után ti mosogattok! - fordult sarkon Farlan és az ajtó felé vette az irányt. Én csak felemetem a hüvelykujjam. Levi még adott egy homlok puszit aztán barátja után ment.

Nagyjából egy órával később elgémberedtem ezért úgy döntöttem, hogy sétálok egyet. Izabella elaludt, Erenék pedig az emeleten voltak. Gyorsan kölcsön vettem egy pulcsit a fogasról amire felkaptam a kabátom és kiléptem a házból. Még fent volt a nap így a hóról visszaverődő fény majdnem megvakított. Egész este havazott. A szél nem fújt, de nagyon hideg volt.

Mosolyogva indultam el. Nem tudtam merre megyek csak a lábam vitt. Ahogy mentem nem egy járókelő rám mosolygott. Csodálatosan szép ez a falu és olyan kedvesek a lakói. A hegyek domborulatai festőiek voltak.

Valami fura zúgást hallottam meg a fejem fölül. Mintha motorok hangja lenne. Arra néztem és három repülőgépet láttam felénk repülni. Értetlenül pislogtam. Van erre valami légiállomás?

A következő dolog amire emlékszem az az volt, hogy valami kiesett belőlük. Egy hatalmas robbanást láttam magam előtt. A lökés hulláma elrepített. Szerencsémre a hóba érkeztem azonban egy vasrúd a fejem mellé repült és megvágta a ball orcámat. Alig egy centin múlt, hogy az arcomba álljon. Éreztem, hogy a meleg vérem csordogál az arcomon. Csengett a fülem és szédültem. Mi történt?

Felültem. Csak füstöt láttam. Körülöttem sikolyokat hallottam, de nem tudtam megállapítani, hogy merről jönnek.

Bomba? Megtámadtak minket? Itt is? Honnan? Miért? Miért akarnak ennyire megölni? Mit ártottunk nekik? Cikásztak a fejemben a kérdések. Levi! Eren! Mikasa! Izabel! Farlan! Hol vannak?

Villámgyorsan feltápászkodtam és rohanni kezdtem a ház felé. Egyszer, kétszer kis híján elestem. Az úttest sok helyen berepedt és mindenfelé törmelék volt rajta. A füstből kirajzolódtak az ember alakok. Voltak akik a romok alá ragadtakon próbáltak segíteni. Mások a halott barátain, családtagjaik holttestei felett sírtak. Nekem is könnybe lábadt a szemem. Ez mind miattam van. Ezek az emberek nem ártottak senkinek. Helyettem szenvednek és halnak meg. Csak Erenéknek ne essen bajuk!

Amikor megláttam a ház romjait minden csepp vér megfagyott az ereimben. Közvetlen előtte egy kráter. Pont nem rájuk dobták, de így is a nagy része oda lett. Csak bámultam mereven magam elé. Nem... Nem lehet! Miért! Mikasa! Eren! Izabel! Neeeee! Üvölteni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon.

- Emma! - mondta valaki a nevemet. Egy légy zümmégésének tűnt az egész. Valaki oldaról átölelt. Jóval nagyobb volt nálam mert a fejemre hajtotta az övét. Mikasa rohant elém és ő is átölelt. Arcán a jobb szeme alat egy csúnyán vérző seb volt. A szemében könny csillant. Él? Akkor a másik aki ölel az Eren? Meg akatam őket ölelni, de nem mozdult a karom.

Egy pillanatra megnyugodtam volna amikor egy segélykiáltás ütötte meg a fülem. Magas hang volt. Izabel! A többiek is hallották. Minden gátlásom eltűnt és azonnal elkezdtünk a hang felé rohanni. A ház roncsai alatt találtunk rá. Az egyik emeleti léc rádőlt. Csak a felsőteste látszott ki. Vért köhögött fel.

- Izabel! - kiáltottam. Letérdeltem elé és a kezeim közé fogtam az arcát. Zöld szemei könnyfátyollal bevonva néztek vissza rám.

- Vigyázz a Bátyusra! Ha más nem, te legalább mardj mellette! - mosolyodott el aztán lecsukta a szemeit. Meghalt. A könnyeim elekezdtek folyni a szememből. Csak a balból. Azt mondják, hogy ha síráskor a bal szemedből jön az első könny akkor az a fájdalalom miatt van. Úgy tűnik ez igaz. A sós könnyek csípték a sebemet. A víz egyesült a véremmel és így cseppent le a földre. Nem lehet leírni szavakkal, hogy mit éreztem akkor. Maró fájdalmat éreztem az egész testemben. Miért ő? Miért nem én? Miattunk jöttek ide! Izabel nem csinált semmit!

- Emma! Már nem tehetünk semmit! Fedezékbe kell mennünk! Lehet, hogy visszajönnek! - rántott fel Eren. Hallotam, hogy őt is a sírás kerülgeti.A lábaim nem mozdultak így a vállára támaszkodtam és vitt magával. Nem mondtam semmit és nem is csináltam semmit mindössze néztem mereven előre és a bal szememből folyt a könny.

Nem tudom meddig mentünk. Az időérzékem teljesen eltűnt. Izabel utolsó mosolygó arca lebegett a szemem előtt. Akkor estem ki a sokkból mikor a nagy füstből egy alak rajzolódott ki. Levi! Elváltam Erentől és hozzá rohantam. A mellkasába fúrtam az arcom. Ha nem tartott volna a földre rogytam volna, de olyan erősen tartott mintha soha nem akarna elereszteni.

- Sajnálom - suttogtam elhaló hangon. Levi még szorosabban szorított magához. Hallottam, hogy szipog. Neki is akkora, ha nem nagyobb bűntudata lehet mint nekem.

- Farlan? - kérdezte Eren halkan mire a fejem tetején éreztem, hogy Levi megrázta a fejét. Ő is meghalt? Miért? Miért ők ketten? Miért nem én? Izabel egy légynek sem tudott volna ártani. Farlan kedves és mindenkivel barátságos volt. Semmit sem tettek amivel ezt érdemelték volna!

De azzal, hogy sírok és magamat vádolom nem érek el semmit. Meghaltak és a könnyeim nem hozzák vissza őket. Eddig mindig csak sírtam és hisztiztem. Idelye cselekednem is.

- Most mit csináljunk? - kérdezte Mikasa.

- Visszamegyünk Párizsba! - emelkedtem fel Levitól. Elszántan rájuk néztem - Nem hagyom, hogy még több ártatlan ember haljon meg miattam! Bosszút akarok álni értük mindegyik rohadékon!