Kényszer Házasság (Levi x OC)

Sebek

- Emma! Azt sem tudjuk, hogy kik tették - nézett rám Eren.

- A Marly-niak voltak! Láttam a repülőn a jelzésüket. Valaki köpött, hogy itt vagyunk - tette keresztbe a kezét Levi.

- Oké! Tudjuk kik tették és? Hogy jutunk vissza? Vagy ha megolgdjuk akkor mit csinálunk ott? - szállt be a beszélgetésbe Mikasa is.

- Van egy hajó ami el van dugva ilyen esetekre. Azzal vissza tudunk menni - válaszolt Levi. Láttam rajta, hogy ő is vágyik a bosszúra akárcsak én.

- És ki fogja vezetni? - kérdezte Eren.

- Én. Tudok hajót vezetni csak ide fele nem volt hajóm - válaszolt Levi egy szúrós tekintettel.

- Hol a hajó? - kérdeztem mire Levi elindult volna, de Mikasa közbe szólt.

- Várjatok már egy pillnatot! Nem rohanhatunk fejjel a falnak! Mind megsérültünk és gyászolunk! Meg az ittenieket sem hagyhatjuk csak úgy itt! Segítenünk kell nekik! - igaza volt. Csak a düh hajtott. Nem gondolkodtam. Ránéztem Levire. Ekkor vettem csak észre, hogy a homlokán valószínűleg van egy seb mert tiszta vér az arca. Az én sebem is nagyon fájt. Biztos nyoma marad. Eren kicsit sántít valószínűleg az ő lábára is ráesett valami.

- Keressünk túlélőket! - mondtam aztán elindultam az egyik irányba. Mind követtek engem. Eren és Levi kiszabadított pár embert akik beragadtak. Mikasa és én pedig egy, a város szélén lévő érintetlenül maradt emeletes betonházba tereltük őket. Négy lakás volt benne. A végén eléggé szűkösen lettünk. Össze találkoztunk a város orvosával. A rendelője is egészen megúszta így sok orvosságot és kötszert hoztak át. Szerencsére ő nem sérült meg így azzonnal elkezdte a súlyosabb esetek megmentését.

Rettenetes volt látni a sok sebesültet. Ez mind miattam van. Nem kellene így szenvedniük. Valahogy helyre kell hoznom! Lehet, hogy a Marlyniak legyőzése nem segít rajtuk, de ha vissza szereztük a trónt akkor tudok nekik segítséget küldeni. Ez viszont nem most lesz. Már ebben a helyzetben is el kell kezdenem a törlesztést.

Nem vagyok orvos, de mivel kisebb koromban én is meg Eren is sokszor megsérült így elég járatos vagyok az elsősegélyben. Felkaptam egy üveg fertőtlenítőt, egy gézlapot és egy kis kötszert. Oda menten egy férfihoz akinek a felkarján volt egy vágás. Elláttam aztán mentem a következőhöz.

Rengeteg embert bekötöttem és mind hálálkodtak nekem. Nem tudtam őszintén vissza mosolyogni. Még a szemükbe is alig tudtam nézni. Miért ilyen kedvesek velem? Hiszen miattan történt ez. Szörnyű vagyok. Csak mert az apám egy király én nem vagyok több. Nem kellett volna ennyi embernek meghalnia miattam. A sérülések amiket szereztek... Rettenetesek. Volt egy férfi akinek a teljes állkapcsa kishíllyán leszakadt. Nem egy ember elveszítette a szemét vagy egy végtagját. Én pedig állok egy kis vágással az arcomon.

- Kisasszony! - bökte mega vállam valaki ezzel kizökkentve a gondolataimból. Hátra néztem és egy kedves öreg néni nézett vissza rám - A te sebedet is el kéne látni.

- Nem kell! Vannak sokkal súlyosabb esetek. Ez csak egy kis vágás - értem hozzá finoman reflexből. A fájdalmat mostanra alig éreztem az adrenalin és az idő eltelése miatt. Már biztosan teljesen köré és a nyakamra száradt a vérem.

- Magaddal is kell foglalkoznod!

- Eddig csak azt tettem! - mondtam aztán arrébb mentem volna, de megfogta a kezemet. Öreg remegő ujjai úgy fonódtak az enyémre mint egy polip karjai. Hiába próbáltam nem tudtam kiszabadulni.

- Pihenned kell! Későre jár már! Had kösselek be. Aztán vegyél egy kis ételt és egyél. A szomszédos lakásban van a barátod is - mosolygott rám. Ebben a nagy őrületben el is fledkeztem a többiekről. Bólintottam és leültem egy kis zsámolyra. A néni kitisztította a sebem aztán ráragasztott egy gézlapot. Megköszöntem majd a konyhából elvettem egy tál levest amit az itt lakó nő főzött. Ekkor éreztem csak meg, hogy mennyire éhes vagyok. Gyorsan megettem aztán átmetem a szomszédba.

Itt sem voltak sokkal kevesebben. Jó páran már aludtak. Lábujjhegyen kezdtem el lépkedni és keresni egy ismerős arcot. Megakadt a szemem egy fekete hajon. Levi! Egy fotel karfáján ült és az eget bámulta. Oda ügyeskedtem hozzá és finoman megfogtam a vállát. Hirtelen megrezzent és kicsavarta a kezem. Megragatta a torkom, de azonnal elengedett mikor meglátta, hogy ki vagyok. Egy kicsit lihegtem miután levette a kezét. Nagyon ilyesztő volt a tekintete. Mintha egy veszett kutya szemébe néztem volna. Biztos teljesen ki van emiatt az egész miatt.

- Nem megyünk ki a lépcsőházba? - suttogtam nehogy felébresszem a melettem alvó embert. Levi csak némán bólintott aztán felállt és együtt kimentünk. Leültünk egy lépcsőfokra egymás mellé. A haja alól láttam, hogy bekötötték a homlokát, de az arca még mindig véres volt. Észre vettem egy ajtó mellett heverő táskát. Oda mentem és kivettem egy nedves törlőkendőt. Vissza ültem és az arcához érintettem.

- Nem kell! Csak vér! Hozzászoktam - tolta el finoman a kezem.

- Rossz így rád nézni!

- Nem kell! Csak hagyjál békén! - húzódott arébb. Ökölbe szorítottam a kezem.

- Figyelj! Nem tudom, hogy most pontosan mit érzel, de nem vagy egyedül! Ne fordulj el tőlem! Ezt nem kell egymagad túlélned mint az anyukád, vagy mint Petra halálát - a második név hallatán rám nézett. Kikerekedtek a szemeim. Egy aprót felfelé íveltek az ajkam végei ahogy felidéztem a délelőttöt - Izabel lepcses szájú volt! Elmondott mindent. Tudom, hogy katona volt és, hogy magadat hibáztatod a halála miatt. Nem hiszem, hogy felérek hozzá, de szeretlek! Szóval kérlek ne lökj el magadtól! Együtt mindet meg tudunk oldani!

- Petra is pontosan így beszélt! ,, Mindig melleted leszek! "Mondta majd meghalt és itt hagyott!

- Nem lesz semmi ba-

- Dehogynem! Ez háború! Már csak egy bombázás alatt maradandóan sebed lett! Mi lesz veled egy csatatéren? Ha lelőnek vagy bármi én- vágott a szavamba aztán felállt! Elkezdett fel-le járkálni végül teli erőből ököllel belevert a falba. Egy kis vakolat le pergett az ütés hatására. Össze rezzentem. A fejét lehajtotta és a mondat végét csak suttogta - én azt nem élném túl. Mégegyszer biztosan nem.

- Vigyázni fogok magamra! Izabel utolsó kívánsága az volt, hogy maradjak mindig melleted! Ezért nem fogok meghalni! Kérlek bízz bennem! Én tényleg itt maradok! - léptem oda hozzá és hátulról megöleltem. A lapockái közé tettem a homlokom. Az egész teste merev volt. A kezeim a mellkasán voltak így éreztem, hogy a szíve eszméletlen gyorsan dobog. Megfordult és ő is megölelt.

Percekig álltunk így. Megeredtek mind kettőnt könnyei. Nem kevés idő kellet míg megtudtunk nyugodni. Mikor már kiszáradt a szemem elváltam Levitól.

- Kérlek te ne hadj el! - suttogta.

- Nem foglak! Soha! - néztem fel rá. Megsimottam az arcát. Úgy bújt a tenyerembe mint egy macska.

- Szeretlek.

- Én is - pusziltam meg az orrát - Menjük be. Jól fog esni egy kis alvás.

Bólintott és bementünk. A hűtőből kivettem egy kis jeget és a zúzodott öklére tettem. Észrevettem, hogy van egy szabad fotel. Levi bele ült én pedig keresztben az ölébe. A nyakába fúrtam az arcom. Ő a fejét az enyémmel támasztotta ki. Jó meleget sugártott. Nem telt sok időbe hallottam ahogy halkan szuszog. Elmosolyodtam és lecsuktam a szemem....