Tűzlány

27. fejezet

Suzy életébe már igen korán belépett a mágia. Csupán hét és fél esztendős volt, amikor egyik nap az árvaházban, mely akkortájt az otthona volt, meglátogatta egy férfi. Ez a férfi nagyon furcsán viselkedett. A lány jól emlékezett arra a mohó, szinte már őrült tekintetre, amellyel a felnőtt bámulta, miközben elmesélte, mi járatban van: azt ajánlotta, hogy elviszi, ha cserébe (természetesen az ő oldalán) részt vesz a harcban, mely ő és a testvére között robbant ki. A hétéves kislány nem sokat értett a beszédéből: azt azonban felfogta, hogy kijuthat ebből az épületből, ahol a folyosókon folyamatosan valamilyen kibírhatatlan gyógynövény szaga terjeng, és ahol akarata ellenére rózsaszín szoknyás ruhákba öltöztetik. Azonnal igent mondott, amivel az élete teljesen megváltozott...

Egy Orkán Vár nevű romos helyre került, amely egy erdő közepén helyezkedett el, távol a civilizációtól. Suzy hosszú ideig nem tudott hozzászokni az új otthonához. Többször is megpróbált megszökni, de nyolc évesen nem jutott sokáig. Szigorúak voltak vele, és amit még jobban gyűlölt, mindenkinél fiatalabb volt. Csupán egy nagyjából vele egykorú gyerek élt a Várban. Anthony Westnek hívták. A lány hamar összebarátkozott vele, és végül a fiú ébresztette rá arra, hogy hálával tartozik a férfinek, aki elvitte az árvaházból. Suzynál ekkor tört meg a jég. Megszerette az Orkán Várat és kissé mogorva vezetőjét, aki csupán Valyrként mutatkozott be.

Igen ám, de egy idő után elkezdett előjönni a képessége. Eleinte irányíthatatlan volt. A kilenc-tíz éves Suzy megrémült, és az agya önkéntelenül is elkezdett rémtörténeteket gyártani. Azt hitte, átok ül rajta... És meg is volt rá minden oka, hogy ezt gondolja. Időnként egyszerűen összeesett, és látott. Egy látomást, egy emléket... Valaki más emlékét.

Amikor Valyr tudomást szerzett az erejéről, a lány hirtelen nagyon fontos lett a szemében. Többé már nem volt az a megszeppent kislány, aki annak idején az Orkán Várra is épp úgy a börtöneként tekintett, mint az árvaházra. Immár ő volt: Susan Diana Armitage-Campbell. Az emlékek ura...

- Suzy! - hallott meg egy hangot. Valyr hangját... Oldalra pillantott. A férfi mellette állt. Néhány pillanatig csak szótlanul bámulta a lányt, aztán ráripakodott.

- Mit tettél? Felelj! - hangján hallatszott a régi fénye, a régi szigora, azonban lehetetlen volt nem észrevenni, hogy megtört. Megtört attól, amit tett, és attól, amit tenni akart. Suzy állta a férfi vörös tekintetét, majd így válaszolt:

- Felébresztettem a korábbi emlékeit - olyan természetességgel mondta, mintha csak azt közölte volna, hogy pirítóst evett reggelire. Valyr összeráncolt szemöldökkel gondolkozott, aztán bizonytalan hangon így szólt:

- Te volnál...?

- Én volnék - bólintott Suzy, és sóhajtott. - Nem emlékszik, igaz? - Valyr fejrázással felelt. - Sejtettem... Pontosítanék. Tudtam. Hiszen... - nagyot nyelt. - Én töröltem ki a képességemről szóló emlékét.

Valyr szeme elkerekedett.

- De... miért?

- Nem voltam másra jó, csak arra, hogy az erőm - és néhány hamis emlék - segítségével új és új embereket toborozzon a seregébe - mondta ki keményen a lány. - Igen. Ez az igazság. Vegyük például Scarlett Johnson történetét...

- Hallgass el! - üvöltött rá hirtelen a sötét vezér, de Suzy rá sem hederített.

- Szegény fia... megjegyzem, ő is itt van most, és jelen pillanatban sem tud semmit a régi életéről! Johnson stratéga pedig... folyamatosan frusztrálja egy gondolat. Emlékezni akar... de nem képes rá. És miért? Mert támadt egy újabb ötlete, amitől természetesen nem lehetett eltántorítani, és amely megvalósítása érdekében képes volt bármit megtenni... legyen az hazugság, memória-módosítás, lelki terror... Még a nevétől is megfoszotta! - az utolsó szavakat már ordítva, a dühtől könnyezve mondta. Körbenézett. A tekintete mindenütt pillantásokkal találkozott össze. Mindenki őket bámulta.

A tömeg váratlanul kettévált, hogy utat engedjen valakinek. Egy nő volt az, akinek barna haja szoros copfba kötve hullott a vállára. Ruhái elárulták, hogy a sötétekhez tartozik. Valyr fojtott hangon felkiáltott.

- Scarlett? A... a lány nem úgy értette, hanem... - kezdett el magyarázkodni, azonban Johnson stratéga durván félbeszakította.

- Elegem van ebből a színjátékból - közölte a hangjában leplezetlen dühvel. Makacsul a férfira szegezett tekintettel folytatta. - Tudom, hogy valamit titkoltok előlem. Valamit, ami engem is érint, talán jobban, mint mást. A múltamról van szó. És a nevemről is. Szóval ki vele!

Hosszú csend követte a szavait. Úgy tűnt, senki sem szándékozik felelni. Azonban Valyr tudta, hogy Scarlett addig nem fog nyugodni, amíg meg nem kapja, amit akar - ezt már volt alkalma kitapasztalni az évek alatt - ezért lassan így szólt:

- Scarlett Atkin - emelte a nőre a pillantását. - Így hívtak.

A tömeg hátuljából egy fiú meglepett kiáltása hallatszott. A hangjában érzékelhető volt a mérhetetlen döbbenet, mintha az élete változott volna meg. És nem kizárt, hogy így is volt... A fiú előrevágott az embereken, és Valyrék előtt rövidesen egy szőke hajú, fehér ruhás fiú tűnt fel.

- Will... - kezdte szorongva Suzy. - Nézd, én most nem fogok előállni valami átlátszó hazugsággal, hogy "ez nem az, aminek látszik", mert felesleges volna... Hiszen ez pontosan az, aminek tűnik. Igen. Megmagyarázom... 2017 lehetett, amikor Valyr megkért, hogy módosítsam egy nő és egy fiú emlékeit. Csak vállat vontam, meg esetleg felsóhajtottam, hogy "már megint?", de különösebb problémám nem volt, hisz a Gróf annyiszor mondta már ezt... De ezúttal nem csak nekem szólt, hanem Iphigenia Andersonnak. A fiúnak kitöröltem szinte minden emlékét Valyr parancsára, majd Icy bevitte a terembe, és... egyszerűen jéggé fagyasztotta. A nő memóriájából csak a fiát tüntettük el, és módosítottuk a nevével kapcsolatos emlékét, aztán a Gróf rávette, hogy álljon át hozzánk. Fogalmam sem volt, miért kellett ez az egész, de még aznap este megkaptam rá a választ. Túl erős. Félő, hogy romba dönt mindent, mit eddig felépítettem, mondta Valyr - fejezte be csendesen.

Will és Scarlett felváltva bámultam egymásra, majd Suzyra. Egy szót sem szóltak, bár ezernyi gondolat és kérdés kavargott mindkettőjük fejében. De ők csak álltak, és nézték egymást... amíg Holly meg nem törte ezt a megható pillanatot.

- A versed, Will! - kiáltotta izgatottan. A fiú oldalra kapta a fejét, és értetlenül a lány szemébe nézett. - Egyedül a jégen, közösen az égen. Ez a jéggé fagyásodra, majd Felhővárosra utal. Sötét kígyó sohase kísérjen. Ez valószínűleg Valyr megnevezése. Tűzlány mellett a part felsejlett. A tűzlány én vagyok, a part pedig szerintem nem tengerre utal, hanem...

- Az emlékekre. A felejtés partjára - vágott közbe Suzy, mire Holly bólintott.

- Igazad van. De az utolsó sort nem értem... S időtlen időt a veszteség ellett.

- Én viszont igen - sütötte le a szemét Will, majd töviről-hegyire elregélte társainak Magels megmentésének történetét, akik erre hősnek nevezték. A fiú szerényen elhárította, de a belsejében melegség támadt ettől. - Az idő attól időtlen, hogy megállítottam... a veszteség pedig nyilvánvalóan Magels halálára utal - mondta csendesen. Mindenki hallgatott, és elképzelték, mi lenne, ha Will nem tett volna semmit, és a csata a sötétek győzelmével zárul.

Eltelt egy perc, majd kettő... a tömeg még mindig csendben, lehajtott fejjel állt, majd mintha valaki hívta volna őket, egyszerre indultak el a világos főhadiszállás felé. Még a sötétek is félelem nélkül léptek be a kapun. Már nem számítottak a színek... Már nem volt háború.

Viszontagságos öt éven volt túl a két fél... de már vége. A csata döntetlennel zárult, és úgy döntöttek, megbocsátanak.

És ezzel mind hőssé váltak.