𝕋𝕖 𝕕𝕖́𝕞𝕠𝕟, 𝕖́𝕟 𝕖𝕞𝕓𝕖𝕣 |𝐓𝐚𝐞𝐤𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

~25~

"Ha Luc megtudja, megöl téged és engem is! Nem tudnám elviselni, ha meghalnál! Ártatlan vagy. Angyal lennél ugyan, de soha többet nem láthatnálak, ahogyan a szeretteid sem. -mondtam sírva és összeszedtem az összes tollam."

-De engem nem érdekelne. Én veled akarok lenni! Leszarom, hogy meghalok, ha veled lehetek! Majd megoldom valahogy, hogy a pokolba kerüljek. -mondta és kivett a kezeim közül egy tollat.

-Nem érted?! Soha többet nem ölelhetnéd meg Jimint, sem a szüleidet! Soha többet nem hallhatnád a hangjukat és a nevetésüket! Nem érezhetnéd többet az illatukat és közelségüket! Egyedül éreznéd magad nélkülük és minden nap utánuk vágynál! Nekik ugyan ez a hiány lépne fel, és nem akarom, hogy szenvedj! Hogy mind szenvedjetek! Inkább teszem én és akkor neked is csak egy démont kell elfelejtened, akit csak négy kibaszott napja ismersz! -ordítottam sírva és mélyen a szemébe néztem
Ha ezt most nem teszem meg, neki lesz roszabb.

-Elfelejted, hogy én valaha is léteztem... -kezdtem bele és lecsordult egy könnycsepp az arcomon, akár csak Kooknak. -És azt is elfelejted, hogy találkoztunk volna. Boldogan tovább éled az életedet a családoddal, barátaiddal és most szépen elmész az iskolába, ahol azt mondod, hogy elaludtál és azért késtél. -mondtam végig Kook gyönyörű barna szemeibe nézve.
Nem akartam ezt, de neki így lesz a legjobb.

Muszáj volt manipulálnom és kitörölnöm minden emlékét rólam...

Kook miután befejeztem, felvette táskáját és megindult kifelé a házból.

Hát ennyi volt....

Nekem is ideje mennem, így ott hagytam a már emlékvesztett iskolába tartó Kookot, de bár ne tettem volna...

Vissza indultam a pokolba. Mivel a szárnyaim már teljesen szarok voltak, így bicegve sétálnom kellett, ami beletelt egy jó időbe, mire visszaértem. Fáradtan feküdtem le helyemre, mikor HoSeok megjelent mellettem Luc egyik hűséges talpnyalója...

-Taehyung, Lucifer felhívat magához. -mondja tiszteletteljesen, majd elindul felfelé én meg utána.

Nehezen mászom meg az összes lépcsőfokot, de mikor végre sikerült, én azt hittem, ott helyben esem össze.

-Na végre Taehyung. Nézd ki látogatott le hozzánk vendégségbe. -mondja Luc és a trónja mellé mutat.

Félve nézek abba az irányba és már előre tudom, hogy nem akarom látni, hogy ki van ott, mégis odanézek...

Kookie az... Egy vas nyakörv van rajta és úgy van a falhoz kötve.
A padlón fekszik véresen.

-Kookie... -mondom elcsukló hangon és kicsordul egy könnycseppem.

Még ember és életben van, de nem lesz sokáig így, ha itt marad a pokolban. Ez a légkör és nyomás nem élő embernek megfelelő.

-Mondtam, hogy úgyis megtudom, kit rejtegetsz. -mondta vigyorogva az a pokolfajzat.

-De hogy?... -nézek Kookra, aki még mindig az egyik tollamat szorongatja. Egy mégis maradt nála... De én hipnotizáltam... Nem kellett volna emlékeznie semmire, akkor hogy? Vagy még mindig nem emlékszik, csak megtartotta a tollam?

-Tudtam, hogy megint fel fogsz menni, és követtettelek. -mondja nevetve. Úgy kinyírnám, csak az a baj, hogy őt lehetetlen...
Annyira utálooooom!

-Engedd el! Nem tett semmit ellened! Engem büntess ha mersz! -mondtam dühösen.

-Téged? Mégis hogyan? Már repülni se tudsz. Kurvára le vagy gyengülve és csak nyomod magadba a kapszulákat, amik többet ártanak neked, mint segítenének. -mondja cinikusan(lenézően) nevetve.

-Ölj meg, vagy kínozz, nem érdekel, de őt hagyd ki ebből! -ordítottam és Kook mellé akartam menni, de megtorpantam. Az üveg amin volt már alig bírta.
Töredezett és vékony repedésvonalak borították. Ha közelebb megyek, mindketten a mélybe zuhanunk.
Magamat nem bánnám, de ő belehalna.

-Én a helyedben nem mennék közelebb. -vigyorog.
Egyszer úgy beverném a képét...