Veled vagy ellened? (Jikook ff)

Epilógus

/7 évvel később/

A Jungkookkal való beszélgetés után pár nappal ki is utaztam Japánba. Pár héttel ezelőtt tettem le a diplomám és mostmár készülök hazautazni. Az elmúlt években ugyanúgy tartottam a kapcsolatot Taehyunggal és Hoseokkal, de Kookról azóta sem hallottam semmit. Hobival is megszakította a kapcsolatot így ő sem tudja mi lehet vele. Gyakran látogattam haza mikor szünetem volt így szinte az összes nyarat Koreában töltöttem. Őszintén szólva nagyon hiányzik Jungkook és szívesen megkeresném, de elég hülyén jönne ki, hogy én mondtam azt, hogy ne legyünk együtt és utána meg én keresem meg azzal, hogy hiányzik így letettem a dologról. Taehyung folyamatosan vígasztalt, hogy minden rendben lesz és talán majd újra fogok vele találkozni, de én már nem reménykedek. Mindent elrontottam vele kapcsolatba és már nem tudom helyrehozni.
Mindenesetre örülök, hogy Tae és Hobi boldogok együtt és nekik összejött a dolog. Talán majd egyszer én is fogok találni valakit aki annyira szeret mint ők egymást.

- Jimin! Indulnunk kell! - kiabál fel a szobámba Jung bácsi akinél az elmúlt években megszálltam. Mikor kiköltöztem Japánba kiderült, hogy van itt egy nagyon távoli rokonom és felajánlotta, hogy az egyetemi éveim alatt nála lakhatok.

- Megyek! - kiáltok vissza neki és elpakolva a maradék cuccom kapom fel a vállamra a táskám, majd megfogva a bőröndöm megyek le a bejárathoz ahol már vár a bácsikám.

- Mindened meg van? - kérdezi kedvesen mosolyogva rám én pedig bólintok egyet és kilépve a házból beszállunk a kocsiba, majd el is indulunk a reptérre.

A Japánban töltött éveim alatt rengeteget tanultam a világról és magamról is. Sok tapasztalatot szereztem és elég sokat változtam is az évek során. Sokat köszönhetek Jung bácsinak és azoknak akikkel az egyetemi éveim alatt összebarátkoztam. Amikor idejöttem teljesen kívűlálló voltam most pedig nehéz szívvel hagyom itt végleg az országot. Nagyon a szívemhez nőtt Japán azon belül Tokyo és most iszonyatosan nehéz itt hagyni. A hét év alatt hiányzott Korea, de most úgy érzem maradnék még Japánba.

Ahogy megyünk a reptérre könnyes szemekkel bámulok ki az ablakon és még utoljára alaposan megnézem a nagy házakat, a plázákat, az utcán sétáló embereket és a gyönyörű cseresznyefákat amik alatt megírtam a szakdolgozatom. Egyre jobban potyogni kezdenek a könnyeim így halkan sírni kezdek, de igyekszem visszafogni a sírást. Bármennyire megváltoztam még mindig utálok mások előtt sírni. Iszonyatosan fog hiányozni Japán és már most várom, hogy visszajöhessek egyszer. Amint kiérünk a reptérre megtörölve a szemem fújom ki az orrom és egy nagy levegőt véve szállok ki a kocsiból.

– Jól vagy? – kérdezi Jung bácsi mellém lépve már a csomagjaimmal.

– Igen. Csak olyan érzésem van mint mikor Koreát hagytam el. Nehéz elmenni innen végleg ennyi év után – mondom szipogva és egy apró mosollyal.

– Bármikor visszajöhetsz. Mi mindig szívesen fogunk látni itt – mosolyog rám biztatóan és átölel.

– Tudom. Csak azt nem, hogy mikor lesz lehetőségem újra eljönni – bújok az ölelésébe.

Percekig így állunk majd mikor szólnak, hogy a Koreai gépre elkezdhetjük a beszállást nagy nehezen elengedem és el is indulunk, hogy időben fel tudjak szállni.

– Hát akkor. Jó utat Chimie – mosolyog rám Jung bácsi én pedig elvéve tőle a csomagjaim szintén elmosolyodok.

– Neked is jó utat hazafelé. Remélem hamarosan újra találkozunk – búcsúzok el tőle és egy utolsó ölelés után fel is szállok a gépre.

Az utam a repülőn nagyon lassan telik. Egész úton zenét hallgatok, nézem a felhőket, gondolkozok és alszok. Nagyon várom már, hogy újra Koreában legyek és ezúttal keressek is valami munkát. Az egyetemen műszaki informatikát tanultam és Szöulban van egy nagyon jó cég ahova régóta szeretnék bejutni és így, hogy megvan a diplomám végre sikerülhet. Ha felvesznek meg lesz az álom munkám és talán végre teljesen új életet kezdhetek.