Veled vagy ellened? (Jikook ff)

12. rész

– Halló? – szólok bele a telefonba és nyelek egy nagyot. Félek, hogy mit fog mondani a doki, de csak csendben hallgatom. Amint kimondja mi történt majdnem kiejtem a telefont a kezemből és teljesen lesokkolok, de csak kinyomva a telefont rohanok a kórház felé. Amint odaérek leszarva a recepcióst és mindenki mást is szaladok fel az emeletre Taehyung kórterméhez, de ahogy meglátom megtorpanok. Azt hittem az orvos csak viccel, de nem. Lassú léptekkel megyek be, majd az ágyához lépkedve nézem könnyes szemekkel a barátom. Felébredt. Tényleg életben van és nem csak álmodom.

– Jimin... – suttogja erőtlenül mire elmosolyodok.

– Itt vagyok – mondom remegő hangon és megfogom a kezét, majd örömömben elsírom magam Tae pedig aggódva néz rám. – Úgy örülök, hogy jól vagy – mondom a sírástól rekedt hangon és átölelem, de csak óvatosan. Soha nem látott még így sírni szóval nem csoda, hogy megijesztettem. Azt hittem nem fogja túlélni, de most, hogy felébredt és jól van megkönnyebbültem. Nem veszítettem el a legjobb barátom. Nem maradtam magamra és így nem kell egyedül szembenéznem a Jungkook iránt érzett vegyes érzelmeimmel. Most, hogy Taehyung magához tért lesz kivel megbeszélnem a dolgokat és tud tanácsot adni, hogy mit tegyek, de igazából még én magam sem tudom, hogy mi van szóval addig amíg rá nem jövök elég nehéz lesz elmagyarázni neki a dolgokat.

– Jól van már! Elég lesz a sírásból! Mi vagy te? Egy nagy csecsemő? – kezd el beszólogatni ahogy szokta mire elnevetem magam és megtörlöm az arcom, majd kifújva az orrom ülök le az ágya mellé a székre.

– Nem tehetek róla, hogy aggódtam érted! – mondom kicsit felháborodva, de utána egyből elmosolyodok. – Mit mondott a doki? Hamar felépülsz? – kérdezem kíváncsian. Remélem hamar kiengedik.

– Azt mondta, hogy még kb két hétig bent tartanak megfigyelésen aztán, majd meglátjuk, hogy milyen állapotban vagyok. De a kóma alatt egész szépen megindult a gyógyulás úgyhogy az orvos szerint minden rendben lesz – mondja boldogan mosolyogva.

– Ennek örülök. Nagy híreim vannak amin lehet ki fogsz akadni – mondom a kezeim birizgálva.

– Hallgatlak. De előbb válaszolj egy kérdésemre. Miért nézel ki úgy mint egy ázott kutya? – kérdezi felvont szemöldökkel mire realizálom, hogy csurom víz vagyok. Ez eddig fel se tűnt annyira.

– Hát odakint szakad az eső, én meg otthonról eljöttem és ahogy sétáltam akkor kezdett el esni. Mikor az orvos hívott akkor indultam el haza, de utána egyből iderohantam – magyarázom neki.

– Értem. Szóval most nyálasan fogalmazok, de hiányoztam neked – mondja kuncogva én meg csak megforgatom a szemem. – Na, de halljam. Mi az amit mondani akartál? – néz rám kíváncsian én pedig veszek egy nagy levegőt, de ekkor megcsörren a telefonom.

– Már megint ez a hülye... – morgom az orrom alatt és nem túl boldogan felveszem. – Mit akarsz? – kérdezem nem túl kedvesen.

– Hol a faszban vagy már? Órák óta téged keresünk! – szól bele idegesen a telefonba a nyúlfogú én meg csak megforgatom a szemem.

– A kórházban. Amúgy meg mit érdekel titeket, hogy hol vagyok? Nem mozdulhatok ki az engedélyetek nélkül? Netán bébiszittert is akartok felvenni mellém? – kérdezem mostmár én is idegesen.

– Nem, de mostmár egy csapat vagyunk és jó lenne tudni, hogy hova mész pláne azok után ami Taehyunggal történt! – mondja felemelve a hangját ami engem csak jobban felbasz.

– Te velem ne kiabálj! Nem vagy te senkim, hogy megmondd mit tegyek! Elmondtam, hogy hol vagyok úgyhogy mostmár hagyj békén! – mondom én is megemelve a hangom, majd kinyomom a telefont. Szerintem most senki nem érti miért vagyok ilyen ellenséges Jungkookkal, de remélem nem is fognak rájönni idő előtt.