~Szerelem a háború közepén~

4. rész

- Fel szeretném fedezni a környéket! – jelentettem ki teliszájjal, mert még éppen a szegényes reggelimet fogyasztottam.

- Ennek igazán örülök Amelia Martin, de preferálnám, ha nem teliszájjal osztanád meg velem ezeket a gondolataidat! Ne viselkedj úgy, mint egy disznó! – dorgált meg Alex egy szigorú pillantás kíséretében, mire én csak egy hangos nyeléssel lenyeltem a falatot, majd folytattam:

- Elnézést! – mondtam a számat beharapva, mert eszembe jutott, hogy ilyenkor anyámtól egy elég hosszú prédikációt hallgattam arról, hogy teliszájjal nincs beszéd, mert egy hölgy nem csinál ilyet! Az emlékre halványan elmosolyodtam.

- Na mindegy - sóhajt fel Alexander befejezve a kajáját, majd felállt és egy hangos büfögés hagyta el a száját, mire én azonnal felpattantam.

- Még, hogy én vagyok a disznó, te Kurta Farkú! – mondtam hevesen és szaporán mutogattam felé mutatóujjammal.

- Hogy mit mondtál rám? – kérdezte hahotázva, majd hirtelen átkarolta a vállam. – Jajj te kis gyermeklelkû! – mondta kacéran és õszintén mosolyogva, majd egy édes kis puszit nyomott fejem búbjára. Ebben a pillanatban valami dobbant bennem, nem értettem mi történik, hogy egy kis ártatlan puszitól miért lesz rögtön 120-as a pulzusom. Apukám is csomószor megpuszilt, de az teljesen más volt, attól nem kezdett el így verni a szívem.

- Nem értem miért mondod ezt - motyogtam neki céklavörösen, majd csak a lábamat szuggeráltam és próbáltam megérteni mégis mi volt ez az érzés.

- Nem is gond kicsilány Na merre induljunk? – kérdezte kedvesen, közben elengedett és megtartva a tisztes távolságot sétált mellettem, bennem meg máris valamiféle hiányérzet alakult ki.

                                   ***

Már lement a nap mikor visszaértünk a hodályunkhoz. Az egész környéket körbejártuk és szebbnél-szebb helyeket fedeztünk fel. Találtunk egy kis gyümölcsöskertet, ami tele volt finom, zamatos finomságokkal. Természetesen Alexander azonnal tele pakolta vele a táskáját, aminek jelentõs tartalmát már az úton elfogyasztottunk. Találtunk egy kis keskeny folyót is, ahol halat tudunk majd horgászni, ugyanis Alex kijelentette, hogy neki hús hiánya van és mostantól ide fog járni halászni.

De a kedvenc helyem mégis csak az egyik közeli dombnak a teteje. Tele van gyönyörû, illatozó virágokkal és onnan néztük együtt a naplementét. Életem egyik legidillibb pillanata volt ez, Alex szeme csak úgy csillogott miközben a naplementét csodáltuk. Egyszer mikor felé pillantottam, éppen engem nézhetett, mert mikor ránéztem azonnal elkapta a fejét és megköszörülte a torkát.

- Mibe merültél ennyire bele? – kérdezte Alexander, ezzel kihúzva engem a gondolataimból.

- Semmi fontosba, csak azt hiszem elfáradtam. – és azzal a lendülettel beledõltem a szalmakupacba.

- Megértem, az egész napot végig gyalogoltuk. De megérte szerintem! – mosolyodott el az elõttem álló férfi, majd mellém letelepedett.

- Alexander? – fordultam felé, mire õ is felém fordult. A hold gyönyörûen megvilágította arcát, egyszerûen mesebelien szépnek tûnt. – Te nem félsz éjszaka? – kérdeztem egy elnyomott ásítás kíséretében.

- Miért félnék? Az éjszakák inkább megnyugtatóak, a pihenés idõszaka, amikor semmi miatt nem kell aggódnod, csak aludnod kell egy jó nagyot! – mosolyodott el, én meg hálás voltam a holdnak, hogy elég fényt adott ahhoz, hogy ezt a hihetetlen mosolyt láthassam.

- Hm-hm - csak ennyit reagáltam rá, mert számomra az éjszakák inkább ijesztõek voltak, mint megnyugtatóak. – Jó éjszakát Doktor úr! – vigyorodtam el, majd becsukva szemem vártam, hogy gondolataim elvezessenek Álomországba.

- Jó éjt Amelia! – csak ennyit hallottam, majd elnyomott az álom.

                                   ***

Álmomban újra azon a szörnyû helyen voltam, ahol elvesztettem a családomat, újra át kellett élnem azt a borzalmat és újra magamra maradtam. A halottak kísértenek, a hangok hangosak és hátbozongatóak. Álmomban mindig követnek a holtak és nem hagynak békén, azt ismételgetik, hogy nekem is velük kellene lennem és üldöznek. Üldöznek és egy idõ után azt veszem észre, hogy körbe vettek, az egyik éppen hozzám ért volna, mikor

Hangos sikítással riadtam fel, a homlokomon verejték gyöngyözik, a szemem csíp a könnyeimtõl és csak azt érzem hirtelen, ahogy egy erõs kar a derekamra simul, mire rúgkapálni kezdek.

- Ne, ne, nee - csak ezt hajtogatom kétségbeesve és próbálom magam kiszabadítani az erõs karok fogságából.

- Hé, héé nincs semmi baj - hallok meg egy nyugtató hangot és csak akkor veszem észre, hogy Alex próbál csitítgatni. A hangjára valamennyire megnyugszom, de még mindig remegek megállíthatatlanul.

- Nincs semmi baj itt vagyok, minden rendben van - hallom suttogását, közben lassan a mellkasára von és finoman simogatja buksimat, de másik kezével még mindig erõsen, de mégis gyengéden tart, hogy biztonságban érezzem magam.

Nem tudom mennyi idõ telhetett el mire megnyugodtam, de Alex továbbra is csak tartott és készségesen csitítgatott, mint egy kisgyereket.

- Na mesélj kicsilány, mi történt veled? – nyomott egy puszit a fejem tetejére, mire én csak jobban a mellkasába temettem orcámat.

- Semmi - motyogtam, mert túlságosan hosszú történet lenne mindent elmesélni.

- Ne mondd nekem, hogy semmi! – háborodott fel, ami eléggé meglepett. – Nem lehet semmi, ha az éjszaka közepén pánikrohamot kapsz! – mondta még mindig haragosabban, majd lejjebb vette hangját és úgy folytatta: Meséld el mi történt a családoddal velük történt valami, igaz? – kérdezte szinte suttogva, nekem meg könnyek gyûltek a szemembe.

Elmeséltem neki mindent, tövirõl hegyire. Elmeséltem, hogy minden a szülinapomon kezdõdött és, hogy mi is történt. A történetem közben egyszer sem szakított félbe és végig erõsen ölelt, nehogy összetörjek. A mellkasán sírtam, dühöngtem a mesélés közben, de õ ezt mind szó nélkül tûrte és a támaszom volt.

- És azóta gyötörnek álmok. Szinte minden éjjel. Az elhunytak arcai kísértenek és minden egyes álmomban azt hajtogatják megállás nélkül, hogy a szüleimmel és velük együtt meg kellett volna halnom ott. Próbálok elmenekülni elölük, de mire észbe kapok azt veszem észre, hogy körbe vettek és mindig akkor riadok fel, mikor az egyikõjük megérintene. – fejezem be monológom, majd egy nagy sóhaj hagyta el a számat, mert úgy éreztem egy nagy kõ esett le a szívemrõl, hogy ezt meg tudtam osztani valakivel, eközben pedig mégis kirázott a hideg az álmomban történtek gondolatára is.

- Sajnálom, hogy ezen kellett keresztülmenned. – ölel szorosan magához és feljebb húz, hogy fejem a nyakába tudjam fúrni, de õ megelõz és fejét a nyakamhoz nyomja.

- Gyûlölöm azokat, akik megölték a családomat. Soha életemben nem akarok ölni, de ha egyet is megismerek azok közül, akik a bombákat ledobták, biztos, hogy végzek velük! – mondom dühösen, mire Alex csak még szorosabban von magához.