~Szerelem a háború közepén~

5. rész

Azóta a mély beszélgetés óta Alex-el sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Nagyon sokat nevetünk, játszunk és szórakozunk együtt. Úgy érzem az az éjszaka kellett ahhoz, hogy megbízzon bennem és, hogy teljesen el tudja fogadni, hogy körülötte lebzselek. Nagyon figyelmes és óv mindentõl, a múltkor sötétedés után értem haza a fürdõzésembõl és annyira leszidott, hogy én magam is megrettentem a hirtelen jött szigortól.

- Hol jártál báránykám? – támaszkodott Alex a vállával a pajta kis rozoga ajtajához és szigorúan méregetett. Nem értettem a komoly arckifejezést, igaz kicsit késõbb értem haza a megszokottnál, mert túlságosan kellemes volt a vízben úszkálni, de azért ez nem a világ vége.

- Csak fürödtem, ne kapd fel ennyire a vizet! – nevettem fel kissé, majd megveregettem a vállát és beléptem mellette az ajtón.

- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! Mondtam még a múltkor, hogy sötétedés elõtt érj mindig haza, ismételném, hogy MINDIG, mert nem tudhatjuk milyen vadállatok lehetnek kinn sötétedés után! – dorgált meg.

- Hidd el, hogy nem akartam. Teljesen kikapcsoltam és nem gondoltam, hogy ennyire kiborulsz. Ráadásul csak most alkonyodott be - halkítottam le a hangom, mert Alex úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban robbanhat.

- Nem érdekel, hogy most alkonyodott be! Értsd már meg, hogy sötétedés után veszélyes. Ha nem tudod felfogni mert még túlságosan gyermeteg vagy ehhez, akkor nem fogok benned megbízni! – szidott tovább, bennem meg elszakadt a cérna. Egyszer maradtam tovább véletlen, erre most úgy beszél hozzám, mintha ez rendszeres lenne.

- Nyugodj már meg! Egyszer fordult elõ, te meg úgy állítod be ezt az egészet mintha mindig ilyen késõn értem volna haza! Nem kell fölöttem apáskodnod, mert nem vagy se az apám se semmim! – mondtam már én is dühösen, közben felálltam és a mellkasát bökdöstem mérgemben.

- Csak féltelek! Ez még nem bûn! – ordította, mire én összerezzentem és egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

Elfordultam. Nem akartam, hogy lássa, mennyire gyerekes vagyok, mert hiába próbálom tagadni, még mindig egy nagy gyerek vagyok. Felelõtlen, makacs, hibbant és hisztis vagyok. Hiába próbálok ezen változtatni, mindig befuccsolnak valahogy a próbálkozásaim, hogy felnõtt módjára viselkedjek.

- Igazad van sajnálom... – mondtam fojtott hangon, majd egy szó nélkül bemásztam a szalmák közé és neki háttal elfeküdtem.

Pár pillanattal késõbb csak azt éreztem, hogy a szalma ropog mögöttem, majd egy erõs kar ölel magához.

- Sajnálom, hogy ennyire kiakadtam, de már a húgomként szeretlek és féltelek. Nem kellett volna rád ordítanom, többet nem fordul elõ, de kérlek máskor idõben érj vissza. Vagy ha tovább szeretnél maradni, szólj és megyek veled. – mondta csendesen, majd arcát a nyakamba fúrta. Ez a cselekedete éppen elég volt ahhoz, hogy mindent elfelejtsek, hogy miért is veszekedtünk és, hogy miért is borultam ki. Csak azon járt az eszem, hogy a testem miért borul azonnal libabõrbe, ha akárcsak egy ujjal is hozzámér.

Az emlékre ugyancsak elborított a libabõr és az a kellemes bizsergés, bár csak egy pillanatra, mert már fél órája fetrengek a szalmakupacban összegömbölyödve a hasamra szorítva a kezem. Nem elõször fordult ez elõ, már lassan 3-4 napja egyszer csak rám tör a hasfájás. Görcsöl a pocakom, néha még a víz is lever a fájdalomtól, aztán egy kiadós alvás után mintha mi sem történt volna jól vagyok. Nem értem mi van velem, de Alex nagyon segítõkész és mindig magához ölel, hogy gyorsabban el tudjak aludni, mivel a jelenléte annyira megnyugtat, hogy seperc alatt elalszom.