~Szerelem a háború közepén~

1. rész

Már eltelt pár hét azóta, hogy elvesztettem a családom. A fogadalmam továbbra is tartom és igyekszem minden kis jelentéktelen dologban meglelni a boldogságot. Anyám is így tenne, úgyhogy ennyivel tartozom neki. Egyedül az éjszakák nehézkesek, rémálmok gyötörnek minden áldott éjszaka, sokszor kelek fel éjjelente arra, hogy ráz a hideg, vagy sikítva ébredek, de igyekszem erõs maradni.

Az egyedüllét is borzalmas, mindig társasági ember voltam, erre itt vagyok egy erdõben teljesen egyedül, néha csak magamhoz beszélek és magammal tárgyalom meg az élet nagy kérdéseit, vagy szimplán magamnak mesélek vicceket, szörnyû vicceket.

A fürdés annál nehézkesebb, ugyanis egyszer késõ este mikor nem tudtam aludni beleestem egy kisebb patakba, ami elég hideg volt, de nem is ez a gond! Elúszott a cipõm! Úgyhogy, most cipõ nélkül mászkálok mindenhová, aminek az lett az eredménye, hogy a lábamon szebbnél-szebb sebek díszelegnek. De visszatérve a fürdéshez, ez volt az elsõ és utolsó alkalom, hogy fürödtem - ami nagyjából egy hete volt, mert nem vagyok képes visszatalálni ehhez a patakhoz!

Viszont gondolom mindenkit az érdekel, hogy jutok élelemhez? Hát az erdõ másik felében szoktak táborozni az ellenség katonái, csak azt lesem esténként mikor alszanak el és mikor már mindenki elhalkult, lecsapok! Megérdemlik a mocskok! A családom miattuk halt meg! Ez a legkevesebb, hogy ellopom a vizes palackjuk és az elemózsiájuk. Egyik alkalommal meg akartam ölni egy kisebb csoportban sátorozó katonát, mert elöntött a méreg, de nem tudtam megtenni. Nem vagyok olyan, mint õk. Én nem tudok hideg vérrel ölni!

Most is éjszaka van és egy bokorban bújva várom, hogy egy katona végre elaludjon, már vagy három órája várom. Ami viszont rettentõ furcsa, hogy egyedül van! Nem szokásuk ezeknek egyedül járkálni, mégis mi a fenét keres itt egyedül?

Még pár unalmas óra után végre elaludt. Mezítláb odasettenkedtem hozzá és óvatosan a hátizsákjához nyúltam, mielõtt belekukkantottam volna a táskába felpillantottam az alvó férfira, hogy biztos elég mélyen alszik-e. Nem kellett volna felkukkantanom, ugyanis életemben nem láttam még ilyen gyönyörû férfit! Annyira izmos volt! Nem túlságosan, egyszerûen tökéletesen. Az egyik vállánál piros foltos az egyenruhája, biztos megsérült. A haja - ha jól látom a holdfényben - fekete, de oldalt elég rövidre van vágva és felül is biztos szúrná picit a kezem, ha hozzá érnék.

Gyorsan megráztam a fejem és rendeztem a gondolataim. Mégis, hogy kalandozhatok el ennyire? Õk a felelõsek a szüleim és a testvérem haláláért!! Gyilkosok!

Azonnal fel is kaptam a hátizsákot, nem törõdve azzal, hogy mi minden van benne, amúgy is mindegyik ugyanazokat tartalmazza, egy palack vizet, egy kevés ételt és különféle fegyvereket. Felegyenesedtem, majd halkan próbáltam minél hamarabb eliszkolni.

Már elkönyveltem magamnak ezt egy újabb sikeres zsákmányolásnak, mikor véletlen ráléptem egy faágra, ami hangosan reccsent a talpam alatt.

Gyorsan hátra kaptam a fejem és farkasszemet néztem a katonával, na ne! Gyorsan futásnak eredtem, neki sem kellett több, utánam iramodott.

-Hé!!! – kiabálta teli torokból.

Nem figyelve a lábam elé rohantam egyre gyorsabban és kapkodtam kétségbeesve a levegõt. Bár néztem volna a lábam elé! Egy fának kiállt a gyökere és megbotlottam benne, majd elhasaltam a füves talajon. Felszisszenve próbáltam gyorsan talpra állni, de a férfi hirtelen elõttem termett és rám vetette magát. Bassza meg milyen nehéz!!

Hirtelen ötlettõl vezérelve a hátizsákba nyúltam és szerencsémre a kezem ügyébe került egy kés, amit gyorsan a mellkasának szegeztem. Remegõ kezekkel tartottam a kést a mellkasához, majd elkövettem életem legnagyobb hibáját, a szemébe néztem!

-Na? Tedd meg!! – nézett a szemembe fagyos tekintettel.

-Te-tessék..? – kérdeztem remegõ hangon.

-Tedd meg!! Ölj meg, már ha megtudod tenni ezt. Ki tudod oltani egy ember életét? – nézett a szemembe érzelemmentesen.

-Nem tudom - suttogtam sebzetten. – Nem tudoom!!! – kiáltottam hangosan felsírva és kitört belõlem a rohamos zokogás.

-Gondoltam - sóhajtott fel unottan a katona, majd lemászott rólam és a fa tövébe ült, majd a hátát a fa törzséhez támasztotta.

Megszeppenve ültem és törölgettem könnyáztatta szemeim. Mégis miért nem ölt meg? Én végülis majdnem megtettem, õ meg csak nyugodtan ücsörög?

-Nem kellene egy kislánynak egyedül császkálnia az erdõben. – nézett rám az idegen, majd a táskájából elõvett egy almát és enni kezdte azt.

-Nem vagyok kislány! – szólaltam meg makacsul és felháborodva meredtem rá.

-Igen? Akkor mégis mennyi idõs vagy kicsilány? – nézett a szemembe.

-Nemrég töltöttem a tizenötöt - motyogtam zavartan. – Te mennyi idõs vagy? – kérdeztem kíváncsian.

-A szüleid azt se tanították meg, hogy idegenekkel ne állj szóba? – fájt, hogy a szüleimmel huzakodott elõ, de nyeltem egyet és rendezve érzelmeimet, csak nemes egyszerûséggel vállat vontam.

-Na jót csevegtünk! Most megyek, te meg menj vissza a családodhoz!! – nézett rám szigorúan, majd feltápászkodott és a hátizsákját az ölembe ejtette. – Megtarthatod, a fegyvereket kivettem belõle, mert az nem való egy ilyen kislány kezébe! – azzal elindult az erdõben.

Hosszas percekig gondolkodtam és néztem a folyamatosan távolodó alakját, mikor hirtelen felpattantam és szaladni kezdtem utána.

-Héé!!! Várj!! – szaladtam utána, majd mikor láttam, hogy megtorpan és értetlenül tekint felém, gyorsabbra fogva a tempót futottam hozzá, majd lihegve megálltam mellette.

-Én is megyek! – néztem fel rá elszántan.

-Dehogy jössz velem! Nem kell egy gyerek a nyakamba! Ráadásul a társaim tutira nem tolerálnák ezt! – nézett le rám, mert nagyjából a mellkasa közepéig értem.

-Hát még jó, hogy nem vagyok gyerek és, hogy a társaid valahol máshol vannak, ugyanis ha tényleg együtt járnátok-kelnétek, akkor õk is ott aludtak volna ahol te! – és elvigyorodtam, mert mostmár nem lehet kifogása afelõl, hogy vele menjek.

Lehajolt hozzám, majd a szemembe nézve elmosolyodott.

-És a családod? Menj vissza hozzájuk! – a mosoly lassan hervadt le az arcomról és beharaptam alsó ajkamat nehogy elsírjam magam. – Ahhjjj! Jó! Nem tudom jó ötlet- e ez, de legyen, viszont ha az utamban leszel megöllek!! – nézett rám komolyan, én meg örömömben a nyakába ugrottam.

-Megígérem! Megígérem! Jajj de jó! – elindult, én meg szorosan mellette próbáltam követni gyors tempóját. – Mostmár elmondhatod a korod és a neved is! Akkor lehetnénk barátok! Tudod, olyan régóta nem beszéltem senkivel, de innentõl kezdve lesz kivel beszélnem! – vigyorogtam rá, majd a karjába karoltam és ugrándoztam örömömben.

-Ha ezt fogod végig csinálni maradj inkább itt! Nem tanultál semmit otthon? Ne pofázz már ennyit! Idegesítõ!! – csak csendesen bólintottam és elengedtem a karját, majd megpróbáltam a lehetõ legkevesebb vizet zavarni.

-Amúgy huszonöt vagyok és Alexander-nek hívnak. – pillantott le rám, én meg csak elmosolyodtam. – Téged, hogy hívnak kicsilány?

-Amelia Martin vagyok, de hívj csak nyugodtan Am-nek! – mosolyogtam rá.