~Szerelem a háború közepén~

11. rész

Nem tudom mennyi ideje aludhattam, de hangos kiabálásokra ébredtem. Komolyan nem értem, miért kell ennyire hangosan üvöltözni?! Haragosan fordultam a hasamra a szalmában, és ekkorra sikerült úgy látszik a hallásomnak is kiélesednie, mert csak most realizáltam, hogy tulajdonképpen az Én nevemet harsogják.

-Amelia!! Am!! – kiabálta mindenki. Mármint a hangazonosítási képességeim alapján, pontosan hárman kiabálják a nevem.

- Megyek már... - dünnyögtem ásítva, majd elkezdtem lemászni a padláshoz vezetõ létrán lefelé. Az álmosság viszont még nem teljesen tûnt el elgémberedett tagjaimból, és egy pillanatra megrogyott a lábam, de ez az egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy lezuhanjak a létrán.

Már vártam a fájdalmas becsapódást, mikor észrevettem, hogy Alex éppen alattam áll és kiabálja a nevem engem keresve.

-Becsapódás!!! – kiabáltam még gyorsan, hátha felméri gyorsan a helyzetet és segít nekem, és magának is azzal, hogy egyikünket sem kell kórházba szállítani.

Hála az égnek idõben reagált, és nyújtotta felém karját. A nagy lendülettõl viszont igaz, hogy elkapott, de hátra estünk, így Alexander elterült alattam, mint egy palacsinta.

-Megõrjítesz... - mondta a kínlódás miatt rekedtes hangon Alexander.

- Bocsesz, nem direkt volt! – szabadkoztam, majd feltápászkodtam róla, mire egy erõs kéz megfogta egyik kezem, és segített két lábra állni.

- Morci, hogy te mindig meg tudsz lepni! – nevetett fel a kéz tulajdonosa, és csak ekkor fordultam felé, és vettem észre, hogy ezt a kis mutatványt a Luis tesók is látták. Zavaromban elvörösödtem, és a földet kezdtem tanulmányozni, ahonnan éppen Alex állt fel.

- Morci? – nézett felhúzott szemöldökkel Alexander Gregory-ra, aki csak legyintett egyet.

- Már volt szerencsém megismerni a kishölgyet! – kacsintott rám, mire elmosolyodtam.

- Mégis mikor? És mi ez a becenév? – kérte számon továbbra is Alexander, a nála csak fél fejjel alacsonyabb Gregory-t.

- Reggel, mikor jött ki hogy is hívod szerencsétlen kutyát? – pillantott a húga felé. – Na mindegy, szóval akkor, és a becenév... Tudod mit? Nem kell mindenrõl tudnod! – karolt át Gregorio, igen így fogom nevezni, mert az olyan istenien cseng, és mivel Õ úgy néz ki, mint egy félisten (meg egy herceg keveréke), úgy érzem ez egy találó becenév.

- Bocsánat, hogy megzavarom, ezt a... nem is tudom... kakaskodást ti felfuvalkodott pulykák! – lépett közéjük Sophie. – De arra gondoltam, csajos napot tartok Amcy-vel – húzott maga mellé Sophie. Várjunk... ezek szerint Én lennék Amcy? Fintorogtam a gondolatra. – Persze csak ha nincs ellenedre. – mosolygott rám, én meg úgy voltam vele bárhová, csak ne kelljen ezt tovább hallgatnom, ahogy ez a két majom szó csatázik.

- Tökéletes! – mosolyogtam rá, majd kiléptünk az istállóból.

***

Sophie-val nagyon összebarátkoztunk. Úgy érzem szereztem egy igazi barátnõt. Igaz, Sophie nekem kicsit túlzásba viszi a beceneveket, és az elején féltékeny voltam rá, de úgy érzem eléggé egy hullámhosszon vagyunk. Sokat mesélt a gyerekkoráról, hogy mennyi bajba került a lüke bátyja és Alexander miatt, illetve, hogy mindig számíthatott arra a két majomra, még ha néha az õrületbe is kergették egymást.

-Ha csajos beszélgetésre van szükséged, vagy csak pizsi party-t szeretnél tartani, nyugodtan gyere csak be a szobámba. – mosolygott, majd felkapta Blitz-t. – Most viszont megyek, mert úgy tele ettem magam cseresznyével, hogy most csak egy kiadós alvásra vágyom! – mondta nyújtózkodva, majd megölelt, és besietett a szobájába.