~Szerelem a háború közepén~

14. rész

Alexander szemszöge

-Am!!! – kiáltom már vagy ezredszerre a birtokon. Már délután óta keressük, de hûlt helyét se találjuk. Gregory folyamatosan azzal nyugtatgat, hogy minden rendben van, biztosan csak körbejárja a birtokot. De már este tizenegy van, ne mondja nekem, hogy minden oké, semmi sem oké!

- Alex – szólal meg mögöttem egyszer csak Greg. – Most szólt az istállófiú, hogy mikor a lovakat vezette be a helyükre, az egyik hiányzott.

- A francba! – káromkodom és elindulok az istálló felé, kizárt, hogy véletlen egybeesés lenne. Kizártnak tartom.

- Most hova mész? – iramodik utánam Gregory.

- Amelia után – kötöm el az egyik ló kötõfékét, majd a hátára pattanok.

- Megõrültél? Azt se tudod merre keresd!

- Nem tudom egyhelyben lenni és várni a csodára, megesküdtem, hogy vigyázom rá! – ezzel belevágom a sarkam a ló oldalába, mire az megiramodik.

***

-Amelia!! – kiabálom, miközben leszállok a lóról egy forrásnál és nagyokat kortyolok a vízbõl.

Már a harmadik napja keresem, de semmi hír róla. Hová tûnhetett? És mégis miért?

Lehet, hogy elijesztettem azzal, ami az éjszaka történt? Nem Amy nem olyan, felvállalja, ha valami kellemetlen neki, vagy új és fél. Valami másról van szó, és legbelül tudom, hogy mi lehet az oka erre a felszívódására, de erre nem akarok gondolni egyelõre.

Most egy célom van: Meg kell találnom a lányt.

Amelia szemszöge

-Szegény kislány.... nagyon erõtlen.... hol?.... dõben.... én sem.... - hallok a távolból hangfoszlányokat, de nincs erõm kinyitni a szemeim. Próbálok megszólalni, de a torkom akár egy sivatag, nyelni sem tudok. Valami nyöszörgés féle hangot tudok csak kicsikarni magamból, azt is keservesen gyengén.

-Hála az égnek, hogy felébredtél kedvesem. – szólal meg egy kedves lágy hang. Lassan kinyitom a szemeim és egy kicsit molettebb, idõs hölgyet látok, aki aggódva fogja a kezem, miközben másik kezével a fejemben lévõ borogatást igazgatja. Olyan, mint egy tündérkeresztanya.

- Igyál szépen - nyújt felém egy pohár vizet, majd lassan megitat vele. Jólesõen felsóhajtok, mikor megérzem, ahogy a víz lassan lecsorog a torkomon.

- Köszönöm – szólalok meg a vártnál kevésbé rekedtes hangon, majd hálásan elmosolyodom.

- Ugyan drágám, ez csak természetes. Mrs. Pock vagyok, téged kedvesem hogyan szólíthatunk? – simogatja meg a karom kedvesen az idõs hölgy.

-Amelia – mondom halkan, majd hirtelen óriási fáradtság ereszkedik rám.

-Pihenj kedveském, nehéz napokon lehetsz túl. – simítja félre a hajam, majd kimegy szobából.