~Szerelem a háború közepén~

6. rész

Alex szemszöge...

Csak néztem, ahogy Amelia a mellkasomon szuszog nyugodtan és pici ujjaival markolja pólómat. Nagyon aranyos látvány volt.

Mikor éjszaka felébredtem és nem volt mellettem teljesen kétségbeestem. Nem tudtam hova tûnt. Attól féltem megtalálta a naplóm és miután elolvasta, elítélt és elviharzott. Ezért utána iramodtam és mintha a bensõm tudta volna hol keressem, a tóhoz mentem. Mikor megláttam, hogy ott zokog csak oda akartam menni és biztosítani akartam arról, hogy minden rendben lesz. Aztán mikor megtudtam az okát szomorúságának, megpróbáltam gyorsan felvázolni neki, hogy miért történik ez vele. Szerencse, hogy az orvosin errõl is beszéltek nekünk.

A gondolataimból Amy arcocskája hozott vissza, ahogy eltorzult, mert biztos rémálom gyötri. Nagyon nem akartam így látni, fõleg, hogy az én hibám

Óvatosan simogatni kezdtem a hátát és csitítgattam. Mindentõl meg szeretném óvni, már az elsõ pillanattól kezdve volt valami a tekintetében, ami azt sugallta, hogy vigyáznom kell rá. Olyan kis törékeny volt, ezért is engedtem, hogy velem tartson.

Mikor már ellágyultak vonásai és közelebb bújt hozzám, engem elkapott a bûntudtad. Nem bírtam egyszerûen itt maradni, muszáj kiszellõztetnem a fejem.

Finoman lefejtettem Amy kezeit rólam, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy mindenhol betakartam és még mindig nyugodtan alszik, kisiettem a pajtából, mert úgy éreztem megfulladok ettõl az érzéstõl.

Amíg nem értem a közeli domb tetejére meg sem álltam, úgy éreztem fojtogat a bûntudat, mar és emészt belülrõl.

Már a dombon ültem feljebb húzott térdekkel és csak néztem a napfelkeltét, mert már javában hajnalodott. De mégsem láttam a felkelõ nap szépségét. Van az a mondás, hogy Új nap, új remény. Ez az egyik legnagyobb faszság, amit életemben hallottam! Még, hogy új remény. Egy gyilkosnak, mégis milyen reménye lehet, ha belülrõl haldoklik a bûntudat miatt?

- Cimbi! Vonszold már ki a segged az ágyból!! – kiabált egyetlen haverom, Ben. Ben-nel már kisiskolás korunk óta nagy haverok vagyunk. Az összes csíntevésben együtt vettünk részt, aminek köszönthetõen elég szoros barátság alakult ki közöttünk.

Semelyikünk sem így tervezte az életét, mindkettõnknek megvolt a saját kis terve. Én személy szerint az Orvos-Tudományi Egyetemen mereszteném a seggem és tanulnék, ha nem kaptam volna, pár hónapja egy szívhez szóló, kis cuki behívót, amiben virágnyelven az volt írva, vagy bevonszolom a seggem a katonaságba és segítem az országom, hogy el tudjon foglalni egy másik ártatlan területet, vagy szétlövik a fejem. Na szerintetek mit választottam?

Szóval a hadsereg hetven százaléka így állt össze, egy csomó szerencsétlenbõl, akik azt se tudják, hogy kell megfogni egy fegyvert.

Minket Ben-nel a légierõhöz soroltak, mivel még az egyetemi évek elõtt elvégeztünk egy repülõgéppilóta képzést buliból, hát bár ne tettük volna. Mondjuk lehet még mindig szerencsésebbek vagyunk, mint akik a könnyû gyalogsághoz lettek sorolva.

- Hallod? Neked pofázom öregem! – nézett rám Ben sürgetõen.

- Megyek, megyek - sóhajtottam, majd gyorsan összekészülõdtünk és mentünk is a többiekkel együtt Williams ezredes elé, hogy megtudjuk kik lesznek azok a szerencsétlenek, akiknek a következõ támadásban részt kell venniük.

Nekünk eddig mázlink volt bajtársammal, mert minket a bombázógépek használatának rövid kiképzése után, vagy kelljen ezt bárhogy is hívni, ránk egyelõre nem került sor.