~Szerelem a háború közepén~

13.rész

Amelia szemszöge

Kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaim, miközben próbálom lassan kipislogni az álmosság ködét a szemeim elõl. Mikor felülök, csak akkor jut eszembe a tegnap éjszaka és pír szökik amúgy fehéres arcomra. Te jó ég! Nem gondoltam volna, hogy ilyen intenzív érzés, ha valaki hozzáérinti ajkát a másikéhoz.

Lassan kikászálódom az ágyból és elindulok Alexander felkeresésére. A szobájába indultam elsõként, mivel mindig bezárkózik reggelente.

Mikor odaérek finoman bekopogok, de semmi válasz nem érkezik. Megpróbálom még egyszer, de még mindig csend honol.

-Alex? – kérdem halkabban, miközben kinyitom lassan az ajtaját.

A szoba üres. Csak az íróasztalon lévõ kislámpa világít ezért belépek, hogy lekapcsoljam, mivel édesanyám mindig arra tanított, hogy takarékoskodjunk, ne hagyjuk feleslegesen égve a lámpát.

Miközben a kapcsolóért nyúlok, megpillantok egy kinyitott könyv szerûséget az asztalon, benne a nevemmel. Talán Alexander naplója lenne?

Tudom, hogy nem szabadna belelesnem, de a kíváncsiságom gyõz és elolvasom a mondatot, amiben a nevem szerepel.

,,Ez biztosan össze fogja törni Ameliát"

Micsoda? Ennek semmi értelme. Elkezdek vissza-vissza lapozni és egyre kétségbeesettebb vagyok, a gondolataim csak úgy cikáznak. Elkezd zúgni a fülem és foltokat látok. Mi történik? Hogy történhetett? Egész végig, akibe kapaszkodtam, mint egy reménysugárba kiderült, hogy õ felelt a családom haláláért.

***

Nem tudom hogyan kötöttem ki ide, de még mindig nem látok a dühtõl és a csalódottságtól, ami urrá lett rajtam. Annyira emlékszem még hogy kiszaladtam Alex szobájából és kiszaladtam a család legeltetõjére és az egyik lóval megszöktem. Nem tudtam ott maradni, csak Alexander leírott szavai járnak a fejemben és egyre jobban érzem, hogy elkap a hányinger.

Nem bírom tovább, leszállok a lóról és az a kevés is, ami a gyomromban volt, elhagyta a testem.

Ekkor elszakad bennem valami és hangosan bömbölve zokogni kezdek. Összeroskadok és a hónapok óta felgyülemlett feszültség a szüleim elvesztése miatt, a stressz az életben maradásért, a remény kihunyása, amit Alexander okozott, minden a felszínre tör és sírva püfölöm a talajt.

Nem emlékszem mikor hagytam abba a sírást vagy az ütögetést, de most csak egy fának dõlve ülök és csak ürességet érzek. Elhagyott minden erõm, energiám az életben maradásért. Nincs semmi itt, egy erdõ szélén vagyok, de nincs semmim, ami miatt rávenném magam arra, hogy keressek valamit, ami életben tart. Még kisebb koromban olvastam valahol, hogy egy ember víz nélkül négy és hét nap között teljesen kiszárad és hallucinálni kezd, majd lassan megszûnik létezni.

Azt hiszem nekem ennyit tartogatott az élet.

Anya, Apa.... jövök....