~Szerelem a háború közepén~

Prológus

Félek, Minden olyan gyorsan történt. Már órák óta, csak megyek céltalanul ebben az erdõben, mint egy élõhalott, így tudnám magam leírni. Annyira fáj ez a seb, azt kívánom bárcsak inkább a kezem vágtam volna meg. Ugyanis a lelkisebeket sokkal nehezebb gyógyítani. Meg fogok õrülni, túl nehéz elviselni ezt a fájdalmat!

-Boldog Szüüliinaapoot, boldog szüüliinaapoot Aam! Boldog Szüüliinapoot!! – énekelte boldogan a családom nekem egy kis szelet süti mellett, amit nehezen szerzett még anyu. Ez a kis torta is nagyon sokat jelent nekem, fõleg háború idején!

-Drága Amelia nagyon szeretünk! – ölelt magához édesanyám. Annyira szeretem az ölelését, annyira megnyugtató és sugározza a nyugalmat és a pozitivitást.

-Azt hiszem fel kell készülnöm lelkileg, hogy a kérõk itt fognak tombolni az udvarban. – sóhajtozott apa. Én csak felnevettem ezen, ugyanis nem igazán terveztem kapcsolatba keveredni.

-Milyen érzés tizenöt évesnek lenni Amy? – nézett fel rám az öcsém angyali tekintettel. – Érzed, hogy kezdesz ráncosodni, mint anyu?

-Na de Matt! – nézett felháborodva anyám az öcsémre, mi meg apával csak jóízûen nevettünk ezen.

-Kicsim komolyra fordítva a szót, apádhoz átjön pár ismerõse, addig a mezõrõl hoznál egy kosárnyi málnát kérlek. Sajnálom, hogy pont a szülinapodon kérlek erre, de valamivel kell fogadnunk a vendégeket.

-Nem gond anya! Sietek vissza!

-Am tudom, hogy még a háború nem ért ide, de rohamosan közeleg és már néhány szomszédos városban is dúl már ez a borzalom, úgyhogy kérlek légy óvatos! – nézett rám aggódva anya.

-Ne aggódj minden rendben lesz! Matt, edd meg nyugodtan a tortám! – kacsintottam a tesómra, majd kosárral a kezemben elindultam a mezõre.

Már a málna szedés végénél tartottam, amikor egy hangos robbanás megszakította a dúdolásom. Riadtan fordultam a város felé, ahonnan hallottam a hangot. Nagyjából harminc percnyire voltam a városhatártól, de tisztán lehetett hallani a robbanásokat és látni lehetett a villanásokat.

-NE!!! Nem! Nem lehet, ne!!! – kiáltottam megrettenve és félre dobva a kosarat rohantam a város felé, úgy szaladtam, ahogy csak bírtam. A félelemtõl elkezdtek folyni a könnyeim, de ezzel nem törõdve szaladtam.

Mire odaértem már csak szétrombolt házak és az emberek holttestei borítottak mindent. Rohantam a házunkhoz, mikor odaértem még a vér is megfagyott az ereimben. A ház, ahol születtem romokban hevert.

-Mami papi öcsi - suttogtam erõtlenül és lerogytam a földre. Nem történhet ez meg! Csak folytak a könnyeim és átkoztam az eget, az életet, az embereket, mindent!

Odamásztam a romokhoz és a darabokat kezdtem félre szórni. Élnie kell a családomnak! Anyámnak, aki annyira szeretetre méltó, akinek egy ölelése elég lenne arra, hogy a világ összes problémáját megoldja. Apám, aki annyira keményen dolgozott, hogy a családját biztonságban tudja, õ volt az egyetlen ember, akirõl tudtam bármi történik is megvéd. És az öcsikém, az öcsém, aki alig hét éves és még elõtte van az egész élet, mindenben látja a pozitívat és akinek egy mosolyába kerül, hogy a másik jókedvre derüljön.

-Ne vedd el õket tõlem bárki is legyél ott fenn! Nem veheted el õket tõlem! Ez nem ér, én nem vagyok köztük!! – sikítottam hangosan sírva, miközben a romokat még mindig betegesen dobáltam odébb.

Ki az, aki elrendeli ezeket a szörnyûségeket, aki dönt ezekrõl odafenn?? Élvezi a fájdalmunk? Miért tesz ilyet? Ez nem ér!!

Csak órákkal késõbb hagytam abba a kõdarabok dobálását, majd felálltam és a mezõre mentem. Ott eltemettem öcsém egyik játékát, anyám egyik kendõjét és édesapám egyik szerszámát, ugyanis csak ennyit találtam tõlük. Hosszú idõkig csak a sírjuk elõtt ültem és átkoztam magam, hogy én még mindig élek.

Így jutottam el ide, most csak céltalanul bolyongok az erdõben. Már nem is számolom se az órákat, se semmit. Mi értelme lenne?

Már hallom a gyomrom hangos korgását és már a torkom is sivataggá változott. Ha így megy minden tovább meg fogok halni. Se élelmem, se semmim nincs. Mondjuk, mi értelme is van az én életemnek?

Újabb keserves órák teltek el mikor már kezdtem feladni, ekkor viszont egy almafához értem. Egy almafához! Ki gondolta volna? Felmásztam a fára és habzsolva ettem róla az almát.

Miután jóllaktam elfeküdtem az ágán és elkezdtem gyászolni. Felidéztem a szép emlékeket és csak zokogtam. Felidéztem édesanyám óvó karjait, édesapám szeretet teljes szavait és kisöcsém ragyogó mosolyát. És ezekre gondolva nyomott el az álom

                                 ***

Az éjszaka közepén leizzadva riadtam fel. Kísért a reggel történtek, kísértenek a halott emberek arcai, a lerombolt házak, a villanások és a hangok.

Kapkodva a levegõt ültem fel nagy lendülettel, csak azt felejtettem el, hogy egy faágon alszom és így leestem a földre. Sziszegve keltem fel és fogtam a hátam. A francba! Ez de nagyon fáj!

Mivel a hátam eléggé fájt úgy döntöttem inkább visszafekszem a fûbe. A fûben fekve a csillagokat nézegettem és eszembe a jutott a családom, hogy talán odafentrõl figyelnek.

-Anya? Hallasz engem? Ugye igen? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve és a csillagos eget kémlelve.

-Mond meg mit csináljak kérlek! Annyira hiányoztok, én nem vagyok felkészülve az egyedüllétre! Te is tudod, hogy nem szeretek egyedül lenni és, hogy félek a sötétben - suttogtam elhaló hangon.

-Legalább ott fenn boldogok vagytok? Tudtok együtt nevetni? Ott nincs háború ugye? Remélem ott fenn biztonságban vagytok. – szipogtam. – Sose mondtam nektek, de mindennél jobban szeretlek titeket, bárcsak én mentem volna el helyettetek! – tört ki belõlem a sírás már sokadszorra.

-Ígérem - kezdtem remegõ hangon, mert rájöttem mit akarna anya, rájöttem, hogy csak megszakadva a szíve ha így látna! – Esküszöm neked, hogy mindent megteszek azért, hogy éljek és megpróbálok olyan örömteli és pozitív lenni, mint amilyen ti voltatok, de mindenek elött erõs leszek! – mutattam fel a kisujjam az égre, így kisujjbecsszót adva nekik.