Koponya alatt

gyermeki kérés

Aysel Armina

Hajnalhasadásra ébredtem. A nap noha rejtve maradt, a színek azonban ott örvénylettek az ablakon túl, a horizont felett.

Mozdulatlanul figyeltem a gyönyörű szimfóniát, magamban hallva a színek zenéjét.

Mikor aztán kivilágosodott minden, halkan megfordultam. Mellettem ott aludt a kapitány. A pokróc a lábára volt tekeredve, ahova valószínűleg az éjjel folyamán rúgta. Jobb felkarján egészen a válláig, tetoválások fekete vonalai sorakoztak, bonyolult mintába fonódva. Fedetlen mellkasán egy apró szemű ezüstlánc lógott. Hosszú volt, a rajta függő fekete vasgyűrű már az ágyon feküdt.

A fém hívogatott. Valósággal hallottam a hangját a fejemben, apró zugásként ingerelte gondolataimat.

Öntudatlanul cselekedtem. Kinyúltam érte, mikor azonban megérinthettem volna, egy kéz kapta el az ujjaim.

- Ne. - Hangja rekedt volt, és álomittas.

Felpillantottam mélykék szemébe. Az íriszben rengeteg érzelem kavargott.

Elrántottam a kezem, mert úgy éreztem, megéget a lelke, ami a szemében tükröződik.

Felpattantam, és kiugrottam az ágyból. Ő utánam fordult. Leste, mit készülök tenni. A dézsához léptem, és vizet öntöttem bele. Kezemmel mertem egy kicsit, és megmostam az arcom. A hideg cseppek felfrissítettek, de éreztem, nem teljesen az, amire szükségem van. De pótléknak nem rossz.

Tudtam, hogy lemerülni nem fognak engedni, mert akkor veszélyes leszek számukra. Vagy elszökhetek.

A kapitány, mintha csak kitalálta volna gondolataimat, felkelt az ágyból, és a szekrényhez lépett. Egy fekete vászoninget öltött magára, majd egy nagy, sötétkék törölközőt vett elő. Szelíden megfogta a kezem, és húzni kezdett. Vonakodva követtem.

Kiléptünk a kabinból. A fedélzeten már nagyban sündörögtek az emberek, de egy-két gyors pillantáson kívül senki sem foglalkozott velünk.

Zev levezetett a lépcsőn, majd aláfordulva behúzott a lépcső alá. A bal szélén egy kis, keskeny ajtó árvállott. A kapitánynak le is kellett hajolnia, hogy beférjen rajta.

Benn egy kisebb, kővel kirakott medence állt. A levegőt eltöltötte a sós víz illata. Boldogan lélegeztem be.

Zev a kezembe nyomta a törölközőt, majd a víz felé intett.

- Tölts benne annyi időt, amennyit szeretnél. Ha végeztél, menj vissza a kabinba. Odamegyek majd érted, és szerzünk valami ételt.

Csodálkozva néztem rá, mire ő elmosolyodott. Kezét felemelve, megsimította az arcom.

- Azért nem kell ennyire meglepődni, kedvesem. Nem célom, hogy elveszítsd önmagad. És nem félek az erődtől sem. - kacsintott rám, majd ott hagyott döbbenetemben.

Némán szuggeráltam az ajtót, miután kiment. Lassan odasétáltam, és kilestem. A lépcső alatti tér üres volt.

Visszaléptem, és becsuktam az ajtót. Volt rajta egy retesz, azt rázártam, majd hátraléptem egyet.

Bensőm siránkozva könyörgött, hogy adjam meg a kapitánynak a bizalmat, hogy ez nem egy csapda, és merítkezzem meg, de elmém stabilan uralkodott felette.

Vártam még pár percet, majd körbejártam a szobát, csapdát, titkos ajtót, vagy megfigyelőt keresve.

Azonban egyik sem volt sehol.

Rendben, akkor hát legyen. Nekem is úgy van a legtöbb esélyem szabadulni, ha visszanyerem erőm töredékét.

Hiába van friss tengervíz a medencében, sosem lehet olyan, mint az igazi. Az igazi meg túl veszélyes. Mégis minden percben hívogatott.