Koponya alatt

hajnal vörös fénye

Aysel Armina

Este még hosszan beszélgettünk, noha egyre nehezebb volt koncentrálni a szavaira. Az álmosság beúszott elmémbe, és saját világába hívogatott. Valamikor mindketten belealudtunk a beszélgetésbe.

Álmomban újra úsztam. A tengerben. Szabadon. De valami baj volt. Tudtam, éreztem minden zsigeremben.

Menekültem.

Óvtam.

Féltem.

Majd megnyugodtam, egy meleg áramlat átölelt, és csak úgy repített. El a gondok elől. El üldözőim elől. És tudtam, hogy hazafelé tartok. Szívem megtelt várakozással és reménnyel. Alig vártam, hogy hazaérjek.

Kipihenten ébredtem. Háttal az ablaknak, fejem Zev mellkasán pihent, amit a hajnal vörös fénye színezett meg. Karjaimmal átöleltem őt, ahogy ő is szorosan tartott. Összezavarodtam.

Mégis mit teszek? Nála keresek menedéket?

Éreztem, hogy éjjel én mentem hozzá. Akkor, amikor az álmom megnyugodott.

Ő az elrablód, Aysel, nem a megmentőd!

Próbáltam észérvekkel meggyőzni magam, de azon kívül, hogy nem tudom, mire kellek a megbízójának, semmiben nem okozott nekem sérelmet. Sőt, újra és újra azt bizonyította tetteivel, hogy az érdekeim fontosak neki.

Nem. Ne menj bele ebbe az utcába! Nem ismered. Elrabolt! Nem a barátod, maximum egy leendő szövetséges. Semmi több.

De akkor miért volt olyan nehéz eltávolodni tőle? Miért éreztem azt, hogy valami felé húz? És miért volt olyan otthonos karjaiban aludni?

Sóhajtottam egyet, majd megpróbáltam lekászálódni róla, anélkül, hogy felébreszteném. Azonban amint megmozdultam, keze szorosabban ölelt.

- Kérlek, maradj még egy picit - kérte álmosságtól rekedt hangja. - Még alig kelt fel a nap.

Ellenkezni akartam, de felpillantottam rá. Szemei lehunyva voltak, arcán teljes békesség honolt. Szívem erősebb volt. Fejemet visszahajtottam a mellkasára, és lehunytam a szemem.

Pár percig némán feküdtünk. De fejembe a gondolatok pörögtek, nem hagyták, hogy visszaaludjak, és az őrületbe kergettek. Kinyitottam a szemem. A fejemtől alig pár centire fekete foltot vettem észre. A felkarján lévő tetoválása.

Felemeltem a fejem, miközben halkan dobogtam neki.

- Megnézhetem a tetoválásod?

Ő csak csukott szemmel, félig aludva bólintott.

Államat megtámasztva a mellkasán szemléltem a vállára felkígyózó mintát. Ujjaimmal lassan követtem a kacskaringós, nonfiguratív mintákat.

Rengeteg apró vonal feküdt egymáson, látszólagos katyvaszban, egy szabadon fejlődő városként terjedt szét a bőrén, beborítva fél felkarját és a válla egy részét. A látszatra semmilyen rendszert nem követő mintákban egy egész világ bújt meg. Ha hunyorítottam, meg-megláttam egy-egy oldalát. Nem lepődtem meg, ahogy felfedeztem egy női alakot a vonalak rejtekében, ahogy azon sem, hogy a népem sejtelmes körvonalai is feltűntek.

Egészen megbabonázva néztem, érintettem a rajzokat. Csupán a háttérben érzékeltem, hogy Zev halkan szuszogva visszaaludt. Karjai azonban továbbra is szorosan tartottak, mint aki tart tőle, hogy megszököm álmában.

Az idő megszűnt létezni, egyszerűen teljesen elmerültem a rajzban. Annyi rétege volt, hogy mindig fedeztem fel újat benne. Igazi művész lehetett az, aki ezt csinálta.