Koponya alatt

delírium

Aysel Armina

Zohar elengedte Zevet, és felém fordult. Megragadta mindkét vállamat, és magával szembe fordított.

-Sely... A Fiole Horummal?

Bólintottam.

-Tudod, mi az ellenszer?

Bólintottam, majd megráztam a fejem.

-Nincs meg, ami kellene. Max lelassítani tudom.

Erre Zohar bólintott.

-Mély levegő, Sely, mély levegő. Menni fog. Mennie kell! Maria, fuss ki! Kettőzött sebességgel haladjunk a Sebzett Rózsa-fok felé!

Távolodó lépteket hallottam, ahogy visszafordultam Zev felé.

Mély levegő...

Dobogni kezdtem, egyre gyorsabban, sorolva a hozzávalókat, elmémből előhúzva egy régi emléket. Lelki szemeim előtt megjelent a megsárgult pergamen.

Zohar azon nyomban munkához látott.

Folytattam a seb megtisztítását.

-...és kelleni fog egy könnycsepp. Népem könnye. Az engedély a tengertől, hogy rossz emberre uszították az átkát.

A sebe tisztán hasította szét bőrét, akár egy szoborba vésett nyílás. Visszaejtettem a kendőt a véres vízbe, majd felnyúltam Zev fejéhez. Óvatosan rázogatni kezdtem, miközben vadul dobogtam a nyakán.

-Hova tetted a könnyemet? - észre sem vettem, de ajkaim a szavakat követve formálták némán a hangokat, erőltetve hangszálaimat, mik oly sok éve nem engedelmeskedtek akaratomnak.

Zev azonban nem válaszolt, továbbra is eszméletlenül, meg-megrándulva, ernyedten lógott karjaimban. A sürgető érzés és a tehetetlenség hadakozott bennem. Zohar aggódva nézett egyikünkről a másikunkra.

-Nem tudnál?

A félelmet, majd rettegést követte a tehetetlen düh.

-Nem! - Szemeim szárazak voltak, nem tudtam sírni. Tehetetlenül és egyre dühösebben próbáltam felébreszteni Zevet, miközben ócsároltam a testem, amiért cserben hagyott. Megpofoztam a kapitányt.

-Ébredj, te csökönyös szamár! Hova rejtetted?

Zevnek résnyire nyílt a szeme, lassan rám fókuszált. Elmosolyodott. Mosolya a szívembe mart, édesebb volt bármelyik méregnél.

A halál egyre közelebb lépdelt felénk, és ő mosolygott.

-Adj még öt percet, szerelmem... - motyogta, ahogy visszacsukta a szemét. Megdermedtem. Szavai a belsőmbe égtek. Szerelem...

- Zev, ébredj! - lépett mellém Zohar, majd rám pillantott. - Sely, össze kell szedned magad!

Megráztam a fejem, de az érzelmek elborítottak. A kétségbeesés egyre jobban átvette felettem az uralmat. Az ősi erő hívatlanul vibrálni kezdett körülöttem, frusztráltságom végső jeleként.

Zohar óvatosan megszorította a kezem, és egész közel hajolva hozzám, kitöltötte a látóterem.

- Össze kell szedned magad - suttogta.

Bólintottam.

Népem leánya vagyok, mi nem engedjük, hogy az érzelmek uraljanak minket, mi uraljuk az érzelmeket. Mi nem vagyunk emberek.

Visszafordultunk Zev felé, aki hirtelen hánykolódni kezdett. Hangja halkan hatotta át a termet, ahogy öntudatlanul formálta lázálma szavait.

Elhúztam Zohar kezét, és dobogva utasítani kezdtem. Maria, aki időközben visszatért, ott állt mögötte.