Koponya alatt

végtelen tenger az ég

Aysel Denara

Puha takarók között ébredtem. Körülöttem mindenhol Zev illata volt. A napnak mély és telt sugarai betöltötték az egész szobát, csupán a sarkokban engedtek egy kis teret a sötétségnek. Pályája már egészen alacsonyan járt. A sugarai megtörtek az ablak tagolásain, annak mintáját vetítve az ágyra.

Körbenéztem.

Egy tál étel volt az asztalra készítve, meg egy jó nagy pohár víz. Mindkettőt elég hamar elfogyasztottam, miközben a nap lemenő útját figyeltem.

Éreztem, hogy valami megváltozott a testemben. Égett minden sejtem. A világ kitágult, érzékeim szinte felrobbantak, minden apró kis mozzanatól.

Ahogy a napfény megtörik a pohár vizen, és szivárványra bomlik szét.

Ahogy Selena halkan himbálódzik egy lámpán.

Ahogy a tenger moraja behallatszódott az ablakon át.

Vagy ahogy Zev illata teljesen elborítja a szobát, a tárgyak között engem is.

Ez is remekül időzített. Horkantottam fel magamban, amikor nagy sokára leestek testem változásainak jelei.

A sellők évi egyszer voltak csak termékenyek. De ilyenkor a nők valósággal megtáltosodtak.

Miután befejeztem az ételt, felálltam és kinyújtottam elgémberedett tagjaimat.

Ekkor morgást hallottam meg jobb oldalról. Odakaptam a fejem. Az egyik sötét sarokból egy zöld szempár vizslatot.

Lydia.

Tartottam az állattól. Mégis lassan közelebb léptem hozzá. Lydia csak lehajtotta hatalmas fekete mancsára a fejét, és lustán lehunyta a szemét.

Megálltam. Lassan felemeltem a kezemet, és megvakargattam a fülét, mire dorombolni kezdett.

Rendben.

Egy pár percig ott álltam mellette, majd mivel a kényelmetlen póztól kezdtem megint elgémberedni, leültem mellé. Tartásom továbbra is feszült volt. Készen álltam, hogy bármelyik pillanatba felugorjak melőle.

Ő azonban csukott szemmel közelebb kúszott hozzám, és nagy fejét az ölembe tette, miközben nyújtózkodni kezdett.

Elmosolyodtam.

A macska erdő illata megnyugtatta idegeimet. Elnyomta Zev illatát, amit nem tudtam levakarni magamról, mintha csak a bőröm alá kúszott volna.

Zev Denara

A korlátnak dőlve néztem a viharos tengert. Az idő rohamosan hűlt. Mindenki egyre több rétegben járkált, és egyre gyakrabban tértek be az emberek Veronikához melegedni, egy is teára, vagy éppen rumra.

Aysel majd két napig segítette a hajó útját, még Lheát is meglepve ezzel. Három nap telt el azóta, hogy álomba merült, és én minden pillanattal egyre idegesebb lettem. Aggódtam.

Csupán egy ing volt rajtam. Élveztem, ahogy a hideg apró tüskéivel belemar itt-ott a bőrömbe. Elnyomta a negatív gondolatokat. Vérem miatt sokkal jobban bírtam a hideget, mint a többieket. Hiába éreztem a levegő jeges leheletét, mégsem fáztam.

Bár a mágia már jó pár napja elhagyott minket, a hajó sebessége még így is csodálatra méltó volt. Nem véletlenül. A legénység összeszokott csapat volt, megszokták a tengert és egymást. Ahogy a vadabbnál vadabb küldetéseket is, amiket Zoharral kieszeltünk. Mind tudták, hogy bármikor kiszállhatnak, de mind egytől-egyig menekült valahonnan. És emiatt mind élvezte, hogy a legnagyobb őrültségben vehet részt. Úgy érezték nincs vesztenivalójuk, vagy éppen hogy rátaláltak az élet értelmére.