Koponya alatt

miért?

Zev Denara

A napok lassú fagyos semmiséggel vánszorogtak. Túl nagy volt a csend. Gyanúsan nagy.

Bizonytalan voltam, és dühös. Minden porcikám az ellenkező irányba akart menni. Csak megfordítani a hajót, és el innen minél messzebb. Azonban tudtam, hogy nincs más opció. Ilyenkor jött elő belőlem a düh. A düh, ami vadul szánkázott végig bennem. Ami fel akarta égetni a világukat, úgy hogy porszem sem maradjon utána.

Élénken élt bennem a pillanat. Az apró, ártatlannak tűnő reggel, amikor minden tönkrement.

Emlékeztem minden mozzanatára mintha csak most éltem volna át.

Kora reggel keltem, de Ő már nem volt ott. Az ágy üresen árvállott mellettem, csupán Nova szuszogott halkan középen. Kis husissá vált a hónapok alatt. Óvatosan megsimogattam a buksiját, majd párnákkal elbarikádozva felkeltem, hogy megkeresem a feleségem.

De a ház üresen tátongott. Túl nagy volt a csend. Gyanúsan nagy.

Az asztalon egy kagyló alatt egy papírdarab hajladozott, a nyitott ablakból befújó szél táncoltató áramlatában.

Megdermedve bámultam az ajtóból. Tudtam mit jelent. Megfordultam, felkaptam Novát, és kirohantam vele a partra.

Már csak uszonya végét láttam, ahogy eltűnik a habok között.

Nova felsírt a karomban. Szívem szerint vele ordítottam volna, helyette azonban egy csókot nyomtam a homlokára, és ringatni kezdtem, miközben csitítgattam.

Egy finom érintés rántott ki az emlékek örjöngő forgatagából.

Hátra néztem. Nova pislantott fel rám.

- Apa?

- Igen, fiam? - mosolyogtam rá.

- A Mami kérte, hogy menj be hozzá.

Felugrott a fél szemöldököm, és éppen visszakérdeztem volna, amikor a fiam egyszerűen megszólalt és elfutott a tat felé, útközbe még hátra kiáltott.

- Khelani szerint cetek úsznak velünk!

Megráztam a fejem, majd elnevettem magam. Megfordultam és elindultam a kabinom felé.

Aysel Denara

Az ágyon ültem. Lábamat felhúztam, és az államat a térdemen pihentettem.

Éreztem hogy a csendes napok alatt kitisztult az égbolt. Végre láthattam a csillagokat.

Az ajtó egy halk nyikordulással jelezte nemes mozgásának hírét.

Ő halkan lépett be.

Nem néztem rá, mégis éreztem hogy a kabinba lép. Mintha a tér minden egyes porcikája egy tükör lenne, ami megállás nélkül csak Őt mutatja. Hirtelen visszakozni támadt kedvem. Nem volt ínyemre az hogy hirtelen kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Ő azonban nem szólt semmit, csak az ajtónak dőlve várt. Várt és engem nézett.

A lelkemben kavarogtak az érzések. Hiába rágtam magam át rajtuk, vagy ezerszer, a köd még mindig elő-előbújt a sarkoknál, és fojtogatóan hálózta át, nehezítve önmagam megértését. De egy dolgot tudtam. Hogy szeretem Őt. És ez úgy éreztem darabokra tör.

Mintha benne lenne minden apró sejtemben és lassan vetne szét. Feszített minden pillanatban. Mert nem értettem meg. Mert nem látam a múltját, emiatt nehéz volt látni a jövőjét. Mert nem tudtam felfogni hatalmasságát, és mert nem voltam vele.