Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter twenty-two

𝑳𝒂𝒏𝒅𝒐 𝑵𝒐𝒓𝒓𝒊𝒔

Augusztus 25, vasárnap.
Olaszország, Firenze.

– Ki ez? –kérdeztem, miután meghallottam egy női hangot az ajtó mögül. – Sara! Ki a franc ez!?

– Anyu –bökte ki, szinte suttogva.

– Tessék? Ezt nem teljesen értem –ráztam meg a fejem, hisz eddig úgy volt, hogy...

– Nem halt meg, ezért hívott ide Sadie néni. Hogy tudassa velem, hogy meg sem halt anya –sírt tovább. – Hogy tehette!

– Nyisd ki! –dörömbölt tovább, én pedig elengedtem Sarát, és kinyitottam az ajtót neki. – Ó, te ki vagy?

– Maga ki? –fontam össze a mellkasom előtt a karjaim.

– Lorena, Sara anyja, be kell mennem –lépett be, de én vele egyetemben léptem jobbra.

– Nem. Menjenek el –néztem az ajtóban álló nő testvérére is.

– Nem. Sara! –lépett el mellettem a nő, de én szinte azonnal Sara elé álltam.

– Menjenek el. Most. Ha nem akkor... –kezdtem bele.

– Mert akkor mi lesz? –nevetett fel gúnyosan.

– Ó, bocsánat nem én hazudtam a családomnak, hogy meghaltam, aztán három év után felbukkanok, hogy felejtsük már el, hogy a lányom majdnem meghalt a hiányomba, de így menjen tovább az élet mint azelőtt. Mert visszafogadnak. Hát nem. Inkább szégyellje a pofájat, amiért ott hagyta a családját –mondtam ingerülten. Természetesen ideges voltam, aggódtam Sara miatt. Nem tudtam kontrollálni mi jön ki a számon. A nő lendítette a kezét, ami az arcomon csapódott.

– Jézusom. Te nem vagy normális! –szipogta mellettem Sara, majd az arcomra tette a ujjpereceit. – Tünjetek már el!

– Sara, megmagyarázhatnám az egészet? –nézett továbbra is bizakodóan a lányra.

– Nem, ezt sohasem fogod tudni megmagyarázni! És örülj, hogy apának nem mondom el! – Szinte fröcsögte a szavakat.

– Ó tényleg? –mutatta Sadie a telefonját, amin úgy látszott, Zak már pár órával hamarabb tudta meg.

– Tünjetek már el! Miért akarjátok még jobban szétcseszni a kibebaszott életem? –szinte kiabálta a szavakat a lány, mire a két nő rezdéstelenül állt a szobában. Sohasem láttam még ennyire ingerültnek.

Nem hazudok ha én azt mondom, hogy én is meglepődtem.

– És tudod mit? –kérdezte, majd a kezéhez nyúlt ahol letépte magáról a karkötőt, ami a nő lába előtt esett le. – Nekem többé nem kell. Hordd te három éven keresztül, miközben mindenről anyád jut eszedbe!

– Jó. Igérem soha többet nem hallassz rólunk. De egyet ne feledj, én mindig szeretni foglak –mondta ki Lorena, majd utolsó pillantást vetett rám és Sarára. A nagynénje már az ajtóbán várta a lánytestvérét.

– Viszlát –intettem, az ajtó pedig csukódott.

– Lando –suttogta, majd a nyakamba fúrta a fejét. Majdnem összecsuklott a szívem az összetört lányt látván.

– Semmi baj nem lesz. Semmi baj. Itt vagyok –simogattam a hátát. – Itt vagyok. Oké? Minden rendben lesz.

– Sajnálom –suttogta.

– Neked semmit sem kell sajnálnod  –mondtam kissé halkan, majd egy puszit nyomtam a hajába.

– Köszönöm –törölte le a könnycseppeit, de újra zokogásba tört ki, én pedig próbáltam őt nyugtatni, hogy minden rendbe fog jönni. Mégha én magam is nehezen hittem el.

Nagy nehezen elaludt, hiába dél volt, de ez talán kissé lenyugtatta őt. De hirtelen zúgni kezdett a telfonja amin Apa név szerepelt. Fogalmam sem volt, hogy felvegyem-e, de óvatosan kiszöktem Sara karjaiból, majd a fürdőbe felvettem a telefont.

– Sara! –hallottam meg Zak kétségbeesett hangját a vonalba.

– Helló, Lando vagyok.

– Mondd, hogy Sara nem tudja. Ugye nem? –kérdezte, de sajnos tudtam miről van szó.

– Sajnálom. – Csak ennyit tudtam mondani.

– Jól van? –érdeklődőtt elcsukló hangon.

– Most alszik, de előtte megállíthatatlanul sírt. De Lorena nem fogja keresni őt, legalábbis egy ideig biztos nem. Sara kiadta magából azt amit érzett. – Próbáltam neki összefoglalni az eseményeket, de egyszerűen nekem is felfoghatatlannak tűnt. Hisz meghalt, elméletben. Új életet kezdett, de akkor miért tért vissza?

– Jó, mikor jöttök?

– Ha felébred, mindenképp megkérdezem tőle. Szerintem ma már este Wokingba leszünk. Mert abban biztos vagyok, hogy nem akar itt maradni.

– Jaj, Lando. Örökké hálas leszek neked ezért.

– Nem kell. Most csak az a fontos, hogy minnél hamarabb túl legyen ezen az egészen.

– Kérlek valami üzenetet írj, ha érkeztek ma.

– Persze, ez természetes. Vigyázok rá –jelentettem ki, majd bontottuk a hívást.

– Lando, ki volt az? –kelt fel Sara.

– Senki. Figyelj –ültem le mellé, ő pedig a fejét a combomra helyezte. – Arra gondoltam, hogy már ma hazautazhatnánk Wokingba. Szóval ha beleegyezel nézek gépet.

– Köszönöm –nézett a szemeimbe.

Szerencsénkre volt egy gép, amit még éppen elértünk de ennek leginkább én örültem, mert tudtam, hogy Sarát Olaszországhoz örökké ez az emlék köti.

Egyesült Királyság, Woking.

– Várj, segítek –pattantam ki a kocsiból, majd segítettem bevinni a lány bőröndjét.

– Innen megyek egyedül –fordult felém.

– Ragaszkodom ahhoz, hogy bemenjek –firtattam tovább.

– Sara? Lando! –jött elő az édesapja, majd szoros ölelésbe vonta a lányt.

– Akkor, én azt hiszem megyek is –biccentettem hátrafelé.

– Kikisérlek –lépett mellém Sara.

– Most kisértelek be, kitatálok magam is.

– Azért mégis kikisérlek.

– Ugye jössz Spaba? –álltam meg vele szemben, amikor a kapun kívülre értünk.

– Nem tudom –ingatta a fejét.

– Vigyázz magadra –léptem egy lépéssel közlebb hozzá.

– Te is –nézett fel rám, majd fogalmam sem volt, hogy jól teszem-e, de többet akartam. Így szorosan a karjaim közé zártam, majd az ajkaim először csak súrolták az övét, majd egy apró csókot leheltem rá. Sara pedig a hajamba túrt, amitől enyhén kirázott a hideg.

– Ugye tudod, hogy hiányozni fogsz? –váltam el tőle.

Rövidesen elbúcsúztam a lánytól, majd ott hagytam őt. A visszapillantóból még láttam a kezét ahogy ingatja, de miután kikanyarodtam mindez eltűnt.

A mosoly viszont nem tűnt le az arcomról.

Részben kissé szomorú voltam, mert reggel még a karjaim közt tartottam és láttam, ahogy darabokra tört a szíve. De tudom, hogy Zaknál a legnagyobb biztonságban van, ahol csak lehet.