Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter four

𝑺𝒂𝒓𝒂 𝑴𝒂𝒊𝒂 𝑩𝒓𝒐𝒘𝒏

Június 25, kedd.
Egyesült Királyság, Woking.

Hogy leérettségiztem-e? Igen. 

Minden könnyű volt? Nem.

Őszintén bevallva, alig vártam már, hogy kilépjek annak az átkozott iskolának a kapuján utoljára.

Az utóbbi hetek az életem egyik lepörgősebb és részben a legfontossabb része volt.
Csak tanultam, tanultam és tanultam. De nem ment olyan könnyen.

A monacói kis vitorlázásunk után Lando bekövettett, majd a többiek is szelfiket és miegymást tettek ki, amiben persze engem is megjelöltek. Pontosítok. Lando és Charlotte. Részben én vagyok a hibás, hogy nem is szóltam nekik erről, bár emlékszem, hogy Landónak említettem, de ez részletkérdés.

Szóval ennek köszönhetően mindenki megtámadott, a követéseim a közösségi médiákon a duplájára nőttek. Mindenki Landóról kérdezgetett. Egy újabb pletyka szerint még együtt is vagyunk.

Hirtelen mindenki barátkozni akart velem, és ettől azt hittem, hogy megőrülök. De komolyan.

Rosszul éltem meg ezt az egészet, még a termekbe sem mehettem el úgy, hogy valaki nem követett volna. A titok, hogy egy forma-1-es csapat vezérigazgatójának a lánya vagyok, már nem volt titok többé.

Csak azt éreztem, hogy belépnek az intimszférámba, és túlsagosan nyomulnak hozzám.

Apa ekkor magántanulóvá akart tenni, de én nem engedtem. Mert akkor megfogadtam, hogy engem nem fog érdekelni semelyik idióta diák, és nagyívből tenni fogok rájuk. Innentől változott meg minden. Az utolsó napokban.

Megigazítottam a szoknyám, majd a szememmel az utat pásztáztam, hátha meglátom a sötétkek színű McLarent. Belenyúltam a táskamba, majd a telefonomért kutattam, de ekkor egy ujj érintette meg a vállam, amitől ilyedtembe ugrottam egy kissebbet.

– Szia –tűrt egy tincset a füle mögé Sophia.

Közben megtaláltam a telefonom, amit kivettem majd a vállamra helyeztem a táskám.

– Szia –köszöntem lazán.

– Ohm, igazából... Nem tudom miért jöttem ide. Szóval további szép életet, vagy valami ilyesmi.

– Neked is – feleltem kissé hidegen.

Az utóbbi időben Sophia eltűnt, mikor ott kellett volna lennie mellettem. Mármint, erre valók az igazi barátok, vagy rosszul tudom?

– Szörnyű voltam, tudom.

Nem tudtam mit válaszolni. Nem tudtam a képébe vágni az igazságot. Ez volt velem a baj.

– Nem voltál az. Az talán még szörnyűbb lett volna ha azzal vágsz fel, hogy jóban voltunk.

– Akkor esetleg egy kávé mellett megbeszélhetnénk az egészet?

Elgondolkodtam. Nem tudnék nem adni neki egy második esélyt. Én és a szívem...

– Persze, holnap délután a sarkon lévő kávézóban? –vetettem fel az ötletem.