Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter twenty-eight

𝑺𝒂𝒓𝒂 𝑴𝒂𝒊𝒂 𝑩𝒓𝒐𝒘𝒏

Október 13, vasárnap.
Japán, Szuzuka.

Reggel hangos kopogásra keltem, ami sokkal inkább dörömböléshez hasonlított.

– Mivan? –túrtam a hajamba miután kinyitottam az ajtót, és megpillantottam a kínai barátnőm.

– Neked is jó szép reggelt kívánok –mosolygott majd nagy léptekkel kihúzta a függönyöket.

– Hány óra van? –dőltem vissza az ágyba, hogy a hirtelen jött fény ne bántsa a szemem.

– Nyolc óra lesz –nézett az órájára – négy perc és huszonkét másodperc múlva.

– Kösz –mutattam fel egy like jelet, mert reggelre ez sok volt.

– Öltözz, tizenöt perc múlva legyél kész. Reggeli, aztán megyünk várost nézni, és vissza is érünk futamra. Pont időben –vázolta fel a terveit.

– Ahaa –hümmögtem.

– Lehetőleg ne aludj vissza, ha mégis... Nem lesz mégis.

– Te az aszisztensem lettél vagy a menedzserem? Vagy semelyik? Mert én nem igazán emlékszem egyikre sem –panaszoltam el.

– Siess –legyintette le a kérdésem, majd kilépett az ajtón, én pedig próbáltam kikelni az ágyból és össszeszedni magamat.

– Jó reggelt –lépett mellém Carlos nem sokkal azután, amikor kiléptem az ajtón.

– Neked is –biccentettem.

– Mi újság veled?

– Semmi.

– Földszint vagy feljebb?

– Földszint. Még most szándékozok reggelizni.

– Én meg megyek a pályára –sóhajtott fel.

Mindketten elbúcsúztunk egymástól, én pedig beléptem az étterembe, ahol megpillantottam Isát és Lilyt egy asztalnál, így hozzájuk siettem.

Lily szinte minden olyan nevezetességet megmutatott ami közel volt. Ugyanis imádta Japánt. Sőt azt is elmesélte, hogy sokszor jártak ide a nagypapájával.

Délután pedig már kint voltunk a pályán, Lily a Alexhoz ment. Én pedig ösztönösen Lando ötlözőjéhez.

– Szia –léptem be egy mosollyal.

– Szia. Történt valami?

– Semmi. Lilyvel voltunk várost nézni –meséltem, majd az ajtónak dőltem.

– Biztos szuper lehetett.

– Az volt –biccentettem, majd a telefonomat elő húztam a zsebemből, de a készülék egyenesen a földön landolt. Persze azonnal felvettem, és miután Landóra pillantottam, egy hatalmas mosoly ült ki az arcára. – Miért mosolyogsz?

– Aranyos a nyakláncod –vigyorgott, én pedig tudtam miről beszél. Reggel felvettem a nyakláncot, amit tőle kaptam. – Örülök, hogy felvetted.

– Igazából tényleg nem kellett volna.

– Sara, már mondtam, hogy nem érdekel. Az a tiéd. Ragaszkodom hozzá –magyarázta, majd felállt az asztaljától.