Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter eight

𝑳𝒂𝒏𝒅𝒐 𝑵𝒐𝒓𝒓𝒊𝒔

Június 31, vasárnap.
Ausztria, Spielberg.

Furcsa volt egy teljesen más közegbe ébredni. Miután végig bámultam a szobába, az órára pillantottam, ami még azt az időt mutatta, amikor általában kelni szoktam.

Nem sokkal később átkopogtam a mellettem lévő szobába, majd megpróbáltam kinyitni, ami egészen véletlenül nyitva volt. Megpillantottam az alvó lányt az ágyon.

Fogalmam sem volt, hogy keltsem fel.

– Sara –szólítottam meg normális hangnemben. – Jó reggelt –guggoltam le az ágy mellé.

– Mi a baj? –kérdezte rekedtes hangon. – Lando? Te mit keresel itt?

– Indulnunk kéne, út közben veszek neked reggelit –mondtam, amire megdörzsölte a szemeit és felült az ágyon.

– Tíz percet adj –ásított bele a mondatba.

– Addig elmegyek Carloshoz, hátha van valami hír –sóhajtottam fel.

– Megyek veled –jelentette ki.

– Siess –mosolyodtam el, majd kiléptem az ajtón.

Reménykedtem abban, hogy Carlos már nyitott szemmel fog ránk nézni amint belépünk.

– Elnézést, nem tudja esetleg hol van Mr. Dorth? –kérdeztem meg az egyik nővértől aki szembe jött a folyosón.

– A folyosó legvégen az ő irodája van, ott keressék.

– Köszönjük –bólintottam.

A folyosó végén lévő ajtóhoz léptem majd bekopogtam.

– Jó reggelt –köszöntem.

– Jó reggelt, miben segíthetek? Á, magunk Carlos Sainz hozzátartozói, jól emlékszem?

– Igen –válaszoltam.

– Csodás hírem van. Felébredt –mosolyodott el, én pedig alig hittem a fülemnek.

– Tényleg? –kérdeztem vissza a biztonság kedvéért, de szinte majdnem szétcsattantam az örömtől.

– Igen, bemehetnek hozzá. De ne zaklassák fel annyira –tájékozatott minket, mi pedig hamar elbúcsúztunk és Carlos szobája felé vettük az irányt.

– Látod, mondtam –nézett rám Sara a gyönyörű szemeivel.

A legjobb érzés volt látni Carlost, élve. Átfutott a megkönnyebbülés a testemen amikor éppségben láttam őt a kórterembe, mintha semmi sem történt volna vele.

Beszélt Isával videóhívásban, és ahogy láttam a lányt mosolygni a készüléken keresztül, rájöttem, hogy Carlos életében Isa az, aki igazán szereti. Kettejük között olyan erős kapocs van, ami akkor is össztartja őket ha több száz kilómétrre van a másik. Talán ez a szerelem.

Sohasem éreztem ilyet senki iránt, de az útóbbi hónapokban képbe jött ő. Ahogy megláttam amikor az asztalnál ült és félve felém sétált, vagy Monacóban a kikötőben. Fogalmam sem volt, hogy milyen az amikor az ember szerelmes. Talán még most sem tudom, de vele összeköt valami. Mint Isa és Carlos. Kiegészítik egymást.

– Azt hiszem mennünk kell –pillantott Sara az órámra ami lassan háromnegyed kilencet mutatott. Ekkor észbe kaptam én is.

Halk zene áramlott a rádióból, majd a szuszogó lányra pillantottam mellettem. Már legalább fél órája elaludt, miután megette a reggelijét. Nem akartam felébreszteni, megint, de muszáj volt, mivel megérkeztünk.

– Sara –szólítottam meg, majd óvatosan elsöpörtem az arcába lógott hajtincseit. – Itt vagyunk.

– Hm? –kapta fel a fejét.

– Megérkeztünk –mondtam, majd elmosolyodtam a lányon aki hihetetlenül aranyosan nézett ki a kócos hajával.

– Szuper, időbe?

– Időbe –bólintottam, majd a hátsó ülésről odanyújtottam neki a farmer dzsekijét, amit még tegnap hagyott ott.

– Köszi –biccentett, majd ki is nyitotta az ajtót és én is így tettem.

– Azt hiszem rám fér egy kávé –nevettem fel, majd beléptünk a hotel ajtaján és megpillantottuk a társaságot.

– Végre! –kiáltott fel George, majd mindenki felénk fordult.

– Sziasztok! –köszöntünk szinte egyszerre Sarával, majd ketté váltunk.

– Alex, téged is látni erre felé? –kuncogtam, hisz a futamokon kívül elég rég volt, hogy velünk lógott.

Miután mindent összesűritettem, boldogan indultam a pályára hiszen az eddigi legjobb pozíciómmal indulhattam.

A szezon eddigi legizgalmassabb versenye volt. De nem miattam. Csalódottan szálltam ki az autóból.

Meghibásodott az egyik fék ezáltal pedig a falba csapódtam, és nem tudtam visszamenni, ami azt jelentette, hogy nekem véget ért a verseny. De még Charlesnak ott volt az esélye, hisz ő második helyről indult, aki épp Maxxal versengett.

Max csak többszöri próbálkozás után tudott elmenni Charles mellett, és a döntő pillanatban össze is értek. Max leterelte a pályáról Charlest, aki emiatt nem is tudott visszatámadni.

A dobogó legfelső fokára Verstappen állhatott fel.

Biztos voltam abban, hogy Charles nagyon csalódott lehetett. Én sem voltam túl boldog, megszereztem a legjobb pozícióm, majd szinte el is vesztettem.

– Szia –jött be az öltözőmbe Sara.

– Szia –ültem fel, majd elraktam a telefonom a zsebembe.

– Sajnálom az egészet, nem a te hibád volt –sóhajtott, majd megforgatta a karkötőjét a karján.

– Tudom –bólintottam.

– Várj, minden oké? –ráncolta össze a homlokát.

– Csak rájöttem, hogy fölösleges ezen rágódni. Megtörtént, nem az én hibám volt. Megy tovább az élet, és tudom, érzem, hogy egyszer eljön az én időm –fejtettem ki.

– Ez nagyon bölcs tőled –mosolygott rám. – Carlos most büszke, amiért felnőttet faragott belőled.

– Eddig is az voltam! –egyenesedtem ki.

– Persze, persze –nevetett fel.

– Viccet félretéve, tudsz valami újat Carlosról? Még nem volt időm vele beszélni.

– Isa azt mondta minden rendben vele. Szerdán kiengedik. És az orvos szerint már a brit nagydíjon részt is vehet –mondta el nekem az új információkat.

– Tényleg? Na ez egy jó hír! Köszi –biccentettem.

– Semmiség. De viszont én megyek, apával vacsorázok ma. És tudod, hogy utálja ha késik valaki.

– Bocsi, nem akartalak feltartani

– Nem tartottál fel, örülök, hogy beszéltünk.

– Én is –biccentettem.

– Akkor szia.

– Szia! –intettem, majd újra elővettem a zsebemből a telefonom.

– Charles –szólítottam meg, amikor megláttam az étteremben. – Szia.

– Szia –köszönt.

– Tudom mennyire csalódott lehetsz emiatt, hidd el én is. De ez nem a vég.

– Persze, értem. Te is simán megnyerhetted volna, de nálad meg a fék. Ez nem jött össze, de majd legközelebb –rántott vállat.