Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter two

𝑳𝒂𝒏𝒅𝒐 𝑵𝒐𝒓𝒓𝒊𝒔

Május 25, szombat.
Monaco, Monte-Carlo.

Reggel hamar kipattantak a szemeim, és egyátalán nem tudtam visszaaludni.

Mivel a nap még felkelőben volt, felvettem egy pulcsit és egy farmert, majd kisétáltam a szálloda előtti kis parkba, ahonnan rá lehetett látni a naplementére.

Fantasztikus volt, de valami társaságra vágytam, és mivel sem Carlos és még Russell sem vette fel a telefont, így megpróbálkoztam Saránál.

– Igen? –szólalt bele rekedtes hangon, ezzel pedig rájöttem, hogy felkeltettem.

– Nem akartalak felkelteni.

– Lando. Fél hat van. Tudod, az emberek ilyenkor még alszanak. Térj a lényegre.

– Csak meg akartam kérdezni, hogy nem szeretnél kijönni napfelkeltét nézni. De akkor nem is mondtam semmit. Aludj jól! –raktam le a telefont, majd megnyitottam az instát.

Kábé egy negyed óra múlva hallottam, ahogy csukódik egy ajtó, de nem tulajdonítottam neki nagy dolgot, amíg lépteket nem hallottam, ami egyre csak közeledett.

– Szabad lesz? –mutatott a mellettem lévő szabad helyre a padon.

– Persze, de azt hittem alszol –csúsztattam vissza a zsebembe a telefonom. Jól esett, hogy kijött.

– Miután felhívtál nem tudtam visszaaludni –ült le mellém.

– Bocsi –fordultam felé.

– Semmi gond. Egyébként nagyon szép –biccentett a napfelkelte irányába, aminek lassan már nyoma sem volt. – Szereted Monacót?

– Nagyon. Lehet egyszer ide költözöm –vontam vállat, mivel ez tényleg így volt – És te?

– Még most járok itt először –felelte, majd egy tincset a füle mögé tűrt. Én pedig pár perc múlva megszólaltam.

– Holnapután délelőtt Pierrével, Carlosszal és Charlesszal kimegyünk a tengerre, és mivel mondtad, hogy most jársz itt először, eszembe jutott. Szóval ha van kedved, szívesen várunk –ajánlottam fel. – Egyébként Charlesé a yacht. És ott lenne Charlotte, Charles barátnője.

– Nem tudom. Nem hiszem –ingatta a fejét.

– Csak kikapcsolódás.

– Átgondolom –válaszolta, majd megforgatta a karkötőjét a kezén.

Nem tudom miért, de sokszor csinálja ezt. Carlos mondta, hogy az anyukája elhunyt autóbalesetben pár éve és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy talán azt az anyukájától kapta. De nem szerettem volna rákérdezni, bár az Ausztrál nagydíjon sikerült és láttam, hogy valami olyanra tapogattam rá, ami számára túl sérelmes.

Talán túlságosan is sokáig néztem a karkötőjét, amiről gyorsan elkaptam a tekintetem, és zavartan a hajamba túrtam.

– Még sohasem beszéltem róla senkinek –nézett rám. Vettem a jelet.

– Nem kell elmondandod.

– Anyukám elhunyt. Amikor tizenöt éves voltam. Autóbalesete volt. Utána odaadták a tárgyait a kezünkbe... azóta pedig le sem vettem. –célzott a karkötőre. Nehezen ejette ki a szavakat. – Júniusban lesz három éve. Akkor ugyanolyan voltam mint a korombeliek, de amióta anyu meghalt, minden megváltozott. A családunk kettészakadt, mert anya családja minket hibáztatott. Csak, hogy igazuk volt. Akkor apa sírva hívott fel, hogy közölje, hogy korházba került –szipogta, majd letörölte a könnycseppjeit én pedig csak vártam, hogy ő szólaljon meg mert átgondolva, én nem is éltem volna túl, ha elveszítem az édesanyám. – Fájt. És még most is fáj. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Hiányzik. És elcsesztem, mert tölthettem volna vele időt. És még elköszönni sem köszöntem tőle el –mesélte tovább, én pedig lélegzet visszafojtva hallgattam.