Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter twenty-five

𝑳𝒂𝒏𝒅𝒐 𝑵𝒐𝒓𝒓𝒊𝒔

Október 2, szerda.
Egyesült Királyság, Bristol.

Saráról azóta semmi hír. Mindenhol letiltott, és akárhányszor hívtam, vagy éppen írtam neki, az üzeneteim pirossal jelezte, a száma pedig ki se csörgött.

Fogalmam sem volt mire véljem. A szavai pedig mélyen megleptek. Azt sem tudom, hogy honnan szedte, hogy kihasználom őt és azt, hogy csak játszottam vele.

Mert ez nem így volt. Sara az egyik legfontosabb személlyé vált az életemben, de egyik percől a másikra eltűnt. És már lassan másfél hete semmit sem tudok róla. Hiába kerestem Lilyt, Sophiát vagy Zaket, semelyikőjük sem mondott semmit.

Elhagyott. És sejtelmem sem volt, hogy keressem őt.

Hazautaztam.

– Carlos, lehetne, hogy egyszer az életbe amikor beszélünk, ne hozd fel ezt a témát? Kösz –ripakodtam rá a spanyol barátomra, mert újból Ő volt nála a téma.

– Nem. Rossz látni téged így, mint akinek meghalt valakije.

– Nagyon szép hasonlat volt, köszi szépen –forgattam meg a szemeim.

– Magyarázatot érdemelsz. Ahogy ő is. Kislányosan viselkedett.

– Ez nem igaz – védtem őt.

– Lepd meg. Úgyis szülinapja lesz –vont vállat pár perc után.

– Várj. Te honnan tudod, hogy szülinapja lesz?

– Nem mindegy?

– Nem? Bulit fog tartani? Hát persze, tizennyolc éves lesz!

– Talán igen, talán nem. Jó tippelgetést –vont vállat egyszerűen.

– Mikor lesz a szülinapja?

– Tessék? Megyek, szívem. Ciao, Lando! –intett, én pedig tudtam, hogy Isa nincs közelben, csak le akar rázni.

– Ne tedd le! –figyelmeztettem, de bontotta a hívást. Szuper.

Flo elvitt lovagolni, majd miután hazaértünk fáradtan dőltem az ágyba, csakhogy megcsörrent a telfonom. Ami a táskámban volt, de túl messze volt. Így hagytam, hogy csörögjön.

A pulzusom az egekbe szökött amikor megláttam. Azt hittem káprázik a szemem.

– Szia –jött a vonal mögül egy lágy, édes hang. Istenem, de hiányzott.

– Szia. Én nagyon sajnálom ami történt –kezdtem bele, de ebben megakadályozott.

– Ne csináld ezt. Hagyjuk az egészet. Nálam maradt az a gyűrűd, meg egy pulcsid. Még amikor segítettél áthozni pár cuccot –közölte, és a hangjában teljes nyugodságot véltem felfezeni.

– Ó, tényleg? –kérdeztem kissé meglepetten, majd annak a napnak az összes eseményei újra feltörtek.

Minden egyes perc. Már pontosan emlékeztem arra, hogy mivel ott aludtunk, a pultra helyeztem a gyűrűm, hogy ne vesszen el. De mégis ott hagytam.