Vérvörös Tulipán (Yoongi ff.) ÁTÍRÁS ALATT

1.fejezet

 A sötétben lapulok. Kivárom, míg a célpont egyedül marad. Ezt a megbízást diszkréten kell kezelnem, ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. A harmadik világháború után az emberek többféle módot találtak a megélhetésre. Én voltam az egyik fajta, aki pénzért öl. Jelenleg bérgyilkosként ténykedem és meg kell hagyni, egész jó vagyok a szakmámban, tekintve, hogy eddig még egyszer sem kaptak el. A másik fajta ember az az, aki a pénzt adja. Ők a világ nagy fejesei. A városok élén egy-egy bűnszervezet áll. Bár nem sok lakható település maradt, mivel az ország nagy része elpusztult, vagy legalábbis én erről tudok. Eddig még csak két városban jártam Dél-Koreában, Busanban, és ahol jelenleg is tartózkodom, Daeguban. A nővérem elmesélte, hogy mi folyik a többi országban, de, hogy őszinte legyek nem nagyon figyeltem. Bár ezt ma már bánom. Lehet akkor több mindenről tudnék. A maradék ember pedig megpróbálja túlélni anélkül, hogy bármibe is belekeverednének. Ezzel csak az a baj, hogy ezért könnyű célpontok a kisebb szervezetek számára. A gondolataimból felébredve mozgásra lettem figyelmes a célszemély szobájában. Az ösztöneim azt súgták, itt az idő, hogy lecsapjak rá, így lassan, továbbra is az árnyékok közt maradva kimásztam az ablakon. A szemben lévő ház fala olyan két méter messze volt onnan, ahonnan jelenleg lógtam. Lenézve láttam a kukákat a szűk sikátorban és a mellettük álló őröket. Magamban szitkozódva felhúztam magam az egyik ablakpárkányára, majd leguggolva a falhoz lapultam a vékony peremen. Az agyamban ezerrel kattogtak a fogaskerekek, ugyanis amikor az előbb lenéztem, még senki nem volt ott. Lehet egy kicsit túl paranoiás voltam, mert még az is megfordult a fejemben, hogy valaki elárult. De elkergettem ezeket a gondolatokat, mert kötve hiszem, hogy bármi haszna lenne a halálomból azoknak, akik tudtak a ma esti akcióról. A rejtekhelyemről kikémlelve alaposabban szemügyre vettem a két kint lévő férfit. Megközelítőleg egymagasak voltak, az egyik haja szőke, míg a másiknak fekete. Mindketten öltönyben voltak, fegyvert nem láttam, de ez nem jelentette azt, hogy nincs is náluk. Ebből levontam a következtetést, hogy nem lehetnek őrök, ami még rosszabb. Fogalmam sincs arról, hogy mire képesek és ezért nem is szívesen keverednék harcba velük. Vártam, még egy kicsit, miközben valakivel beszéltek telefonon, sajnos nem hallottam, hogy miről, mert túl messze voltam, viszont semmi pénzért nem mennék közelebb hozzájuk. Egy kis idő elteltével elkezdett zsibbadni a lábam a guggolástól. Már amikor épp pozíciót váltottam volna, a két férfi úgy nézett ki, hogy távozni készülnek, így tovább vártam. Amikor nagy megkönnyebbülésemre elhagyták a sikátort, fellélegeztem, majd óvatosan megmozgattam elgémberedett végtagjaim. Mikor tíz perc elteltével sem jöttek vissza úgy gondoltam elég biztonságos átjutnom a másik ház falára. A szememmel kutattam valami kapaszkodó után a szemben lévő épületen, mire megakadt a szemem egy nyitott ablakon. Csak nem olyan óvatlanok, hogy egy ilyen baki elkerülje a figyelmüket. Ugye? De nem lehettem túl magabiztos, mert akkor nagyobb eséllyel hibázom. Folytattam a kutatást, amikor egy nem teljesen kockázatmentes ötletet jutott eszembe. Az ablakpárkányon arrébb araszolva szembe találtam magam az eresszel. Nem tűnt túl stabilnak, de nem is kellett, hogy az legyen. Óvatosan megfordultam a kis helyen, majd előhalásztam az egyik legerősebb acélból készült tőröm. Izzadt a tenyerem a bőrkesztyűm alatt. Féltem letekinteni a párkányról, mert nem sok mindenbe tudtam kapaszkodni. Éreztem, hogy a térdem is remeg. Próbáltam úrrá lenni a félelmemen, ahogy a velem szemben lévő ereszre összpontosítottam. Behunytam a szemem, majd vettem egy mély levegőt. Beszív. Kifúj. Három. Kettő. Egy. Most! A szemem kipattant, és akkora lendültet véve amekkorát csak tudtam, elrugaszkodtam a párkánytól. A landolás nem volt probléma mentes. Amint elértem az ereszt, az egy nagy reccsenést hallatott, majd megmoccant, a szívem a torkomban dobogott, ahogy a tőrömet beleállítottam az eresz mögött nyílt kis résbe. Fél kézzel a fegyverembe kapaszkodtam, fél kézzel az ereszt tartottam vissza az összeomlástól. Kurva életbe! Éreztem, hogy nem bírom tovább ezért egy utolsó erőkifejtéssel magamhoz öleltem az ingatag fémcsövet. Ha elengedem akkor zajt csap, viszont, ha így maradok, akkor hamar én végzem odalent. Az agyam ezerrel járt, viszont hirtelen kivágódott egy sikátorra vezető ajtó és egy csapat ember özönlött ki. Na, ők már őrök voltak! Egy hirtelen ötlettől vezérelve elrúgtam magamtól az ereszt és a tőrbe kapaszkodva átlendítettem a testem a legközelebbi párkányra. Üres kézzel ugyan, de biztonságban landoltam, majd megengedtem magamnak egy gyors pillantást a mélybe, ahova a vascső zuhant. Pár embert kilapított ugyan, de így is túl sokan maradtak. Kár! A combomra erősített fegyvert elővéve, betörtem az ablakot, majd az épületbe belépve egy sötét folyosón találtam magam. Az igazat megvallva nem voltam profi behatoló, de ennyire még sosem csesztem el semmit. A pisztolyt magam előtt tartva végig siettem a folyosón. Ha most ott vagyok, ahol gondolom, akkor a tervrajz szerint, fel kell mennem egy emeletet, hogy megtaláljam a célszemélyt. Minden izmom megfeszült, ahogy sietős léptek hangoztak fel a folyosó túloldalán. Felgyorsítottam a tempóm, majd a lépcsőhöz érve óvatosabban haladtam tovább. A lábdobogás abba maradt, így én is megtorpantam. Füleltem hátha meghallok valamit, viszont aggasztó némaság telepedett az épületre. A tekintetem ide oda cikkázott, majd kiszúrtam a lépcsőfordulóban egy halvány árnyékot, a pisztolyom kibiztosítva lassan odaaraszoltam a falhoz. A szívem a torkomban dobogott, ahogy kivártam, míg az árnyék még nagyobb lesz. Amikor már éppen lőttem volna, valami meggátolt benne.