Vérvörös Tulipán (Yoongi ff.) ÁTÍRÁS ALATT

2.fejezet

Az őrök átengedtek, amint levettem a maszkot és megmutattam az arcom. A villa belülről kész labirintusnak számított. Még szerencse, hogy nem egyedül kell megtalálnom Deagu legnagyobb bűnszervezetének fejét, ugyanis Kai, a vezető egyik bizalmasa  mindig elkísér hozzá. Ahogy a folyosókat szeltük egymás mellett, egyikünk se szólt a másikhoz. Egyszer csak megérkeztünk egy ajtó elé, ami éppen akkor nyílt ki, majd két magas fiú lépett ki rajta. Mindketten öltönyt viseltek, az egyik fekete, a másik szőke hajú volt. Egy pillanatra összezavarodtam, hiszen sosem láttam őket itt ezelőtt, viszont mégis ismerősnek tűntek. Aztán beugrott, hogy ők voltak a sikátorban a megbízásom kezdetén. A gondolataim rettentő kuszák voltak, ahogy igyekztem összerakni a képet a fejemben. Hogy-hogy nem szólt nekem senki arról, hogy nem egyedül megyek a küldetésre? Valami bűzlött, ezért úgy döntöttem inkább csendben maradok. Hiszen fogalmam sincs ki ez a két fiú.

– Gyertek be! – szólt ki a szobából Choi Soobin, Daegu nem hivatalos vezetője. Mély levegőt véve beléptem a férfi dolgozószobájába, és szinte azonnal a helyiség közepén lévő kanapéra vándorolt a tekintetem, ahol egy fiatalabb, öltönyös férfi terült el kényelmesen. – Ryu Hyun! – szólított meg, mire megfeszült az állkapcsom. – Nem tudom, hogy leszidjalak, vagy megdicsérjelek. – jelentette ki egy halvány mosoly kíséretében, mire döbbenten néztem rá. – Mi az? Csak nem hitted, hogy előttem bármi is rejtve marad? – kérdezte vigyorogva, amint észrevette az arckifejezésem. Nagyon türtőztetnem kellett magam, hogy ne vágjak vissza. – Kai, elmehetsz! Van egy kis megbeszélnivalóm Ryu kisasszonnyal! – bökött az állával az ajtó felé, mire a mellettem álló fiú követte az utasítását. Most, hogy kettesben maradtunk, kezdtem még az eddiginél is kényelmetlenebbül érezni magam. – Láttad azt a két fiút? – utalt az előző párosra, mire ledöbbentem a váratlan kérdés hallatán. Kezdett nem tetszeni a téma. Nem tudom, lehet túl paranoiás vagyok, de valami nem stimmelt velük.

– Igen. – találtam meg végre a hangom, miközben igyekeztem nyugton maradni a tekintete alatt.

– Találkoztál már velük ezelőtt?

– Nem. – válaszoltam higgadtan, holott a szívem a torkomban dobogott. Hazudtam, mert nem akartam, hogy közöm legyen ezekhez a szervezeten belüli játszmákhoz. Soobin az arcomat vizsgálta, hazugság bármi jele után kutatva, viszont csak a kifejezéstelen maszkomat látta, amit már tökélyre fejlesztettem az idők során.

– Akkor jó! – jelentette ki megkönnyebbülten, mire értetlenül összeráncoltam a szemöldököm. – Volt egy kis konfliktusom a Seoul-i és Busan-i vezetőkkel, csak ezért kérdeztem. – folytatta, ami furcsa volt, mert nem szokott ilyen dolgokba beavatni, viszont Busan hallatán megdermedtem.

– Megkaphatnám a fizetségem? – hagytam figyelmen kívül az előbbi mondatát, mire összehúzott szemekkel nézett rám.

– Persze! – válaszolt, majd odament a dolgozóasztalához, ami a szoba végében állt, és kivett az egyik fiókból egy borítékot. Elém lépve odanyújtotta nekem, mire elfogadtam, majd felbontottam és leellenőriztem az összeget.

– Ez kevés. – jelentettem ki, miután megláttam, hogy nem az ígért összeget kaptam.

– Mit vártál? Hogy nem csökkentem a fizetésed a mai baklövésed után? – nevetett fel hitetlenkedve, mire összeszorítottam a fogam. – Örülj, hogy legalább a felét megkaptad. – fejezte be bosszús hangon, mire inkább befogtam a szám és engedelmesen bólintottam, majd az ajtó felé vettem az irányt. – Óvatosan a sérüléseddel! És üdvözlöm a nővéred! – kiáltott utánam, mire megtorpantam. Már a kilincsen volt a kezem, viszont kényszerítettem magam, hogy hátraforduljak és válaszoljak.