Vérvörös Tulipán (Yoongi ff.) ÁTÍRÁS ALATT

8.fejezet

Sziasztok! Sajnos lehagytam egy kis részt a végéből, amikor először feltöltöttem ezt a fejezetet, úgyhogy most újra fel kellett tennem. 

Hatalmas ricsajra keltem. Szinte kipattantak a szemeim a hangos csörömpölés hallatán. Az ajtóm kivágódott, és egy váratlan vendég lépett be rajta két serpenyővel a kezében. Taehyung még egyszer utoljára rám nézett, majd újra összeütötte a két tárgyat. A fiú ezután várakozón pillantott felém, mire elszakadt nálam a cérna.

– Halálvágyad van? – kérdeztem alvásól érdes hangon, miközben a tekintetem semmi jót nem ígért.

– Neki? Mindig. – lépett be Taehyung mögött ásítva Jungkook. – De azért annyira nincs, hogy Yoongi-t felébressze.

– Fogd be, Jeon! Egy perced van elkészülni, Ryu! – jelentette ki a barna hajú, mire kikerekedett a szemem. Ezt most nem gondolhatja komolyan! Az órájára nézve elkezdett visszaszámolni. – Ötvenkilenc. Ötvennyolc...

– Várj! – kiáltottam fel, de természetesen ő zavartalanul folytatta tovább a számolást. Igen, komolyan gondolta. Idegesen felkaptam magamra egy melegítőnadrágot, zoknit, majd a cipőm. Valami melegebb felső után kutatva jártam körbe a szobát, majd amikor elértem a szekrényhez lejárt az idő mielőtt még kinyithattam volna. Csodás!

– Húzás kifelé! – parancsolt ránk Taehyung, mire hangos nyöszörgés kíséretében kimentünk a szobából. Jungkook-ot követve haladtam előre, miközben a rabszolgahajcsárunk ott lépkedett a nyomomban. A fekete hajú se kaphatott túl sok időt felöltözni, tekintve, hogy ő még mindig pizsamában volt. Még túl álmos voltam ahhoz, hogy megértsem pontosan mi is történik. Az egyik pillanatban még a folyosón voltunk, a másikban pedig már a szabadban. A karom libabőrös lett, ahogy megcsapta a hűvös levegő. Az idő hiány miatt csak egy vékony top volt rajtam. Kösz, Taehyung! Most fagyhatok halálra miattad.

– Tíz kör futás az épület körül! – jelentette ki, mire döbbenten néztem rá.

– Tudom mit akarsz mondani, de inkább ne tedd! – figyelmeztetett a fekete hajú, majd elkezdett futni. Meglepetten figyeltem a fiú távolodó hátát, majd visszafordultam Taehyung felé, hogy figyelmen kívül hagyjam Jungkook tanácsát.

– Te megőrültél?! – fakadtam ki, miközben a barna hajú érdeklődve figyelt engem.

– Nem, de így már tizenkettő.

– Mi tizenkettő?

– Tizennégy. A körök. – válaszolt, mire megfeszült az állkapcsom. – Ha így haladsz könnyen lehet belőle húsz is. – vigyorodott el a fiú.

– Baszd meg! – kezdtem el én is futni.

– Tizenhat. – kiáltott még utánam. Ó, hogy esne rád egy tehén!

­***

– Csak cirka másfél óra kellett. – jelent meg Taehyung feje a látóteremben. A földön feküdtem, izzadtan, lihegve, miközben fel pillantottam a fiúra. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy bármivel is visszavágjak. Jobbra billentve a fejem, Jungkook felé néztem. A fiú sokkal hamarabb végzett mint én, ezért ő már nem kapkodta a levegőt, bár már kezdtem azt hinni, hogy meg sem izzasztotta a futás. A tekintetem újra a felettem álló barna hajúra vándorolt, aki továbbra is hozzám beszélt, viszont nem hallottam semmit a saját szívverésemtől. – Figyelsz te rám egyáltalán?! – emelte fel a hangját, miután nem válaszoltam neki.

– Megöllek. – jelentettem ki kifejezéstelen arccal, azonban nem úgy tűnt mintha a fiút zavarta volna, amit mondtam.

– Állj sorba! Szerinted te vagy az egyetlen, akinek én vezetem az edzését? Ne hidd, hogy annyira különleges vagy!