A tűz védelmezője III. A sárkánytűz őrzői

1.fejezet: Értetlenül

Madison/Lia szemszöge:

Hasogató fejfájásra ébredek. Amilyen gyorsan kipattantak a szemeim, ugyan olyan nagy lendülettel ültem fel, amit nem kellett volna. Azonnal a fejemhez kaptam a kezem és ijedten néztem körül a számomra ismeretlen helyiségben. Nem emlékeztem semmire, egyszerűen nem ugrott be mit csináltam mielőtt kidőltem. Igyekeztem lenyugodni és hideg fejjel végig gondolni mi is történt pontosan. Az emlékeimben kutatva rájöttem hogy utolsó amire emlékszem az amikor az erdőben a srácok megmentettek a perzselttől, utána pedig teljes képszakadás. Azt sejtettem hogy nem lehetek az Alfeában, mert ha ott lennék akkor a lányok közül legalább egyikük itt lenne. Oké, nem tudom hol vagyok vagy mi történt, de mindenképp keresnem kell valakit akit ismerek. Hiszen ha mégis az Alfeában vagyok nincs mitől tartanom. Lassan felálltam az ágyról és óvatosan elbotorkáltam az ajtóig. Egy nagy levegő kíséretében kinyitottam az ajtót, majd kiléptem rajta. Az ajtó egy nagy és tágas nappaliba nyílt, ahol a bútorokat számomra ismeretlen személyek foglalták el. Erre megrémültem és hátrálni próbáltam, amikor végre meghallottam egy ismerősebb hangot.

-Madison! Hát felébredtél? - kiáltotta el magát Chloe.

Miközben a hang irányába fordultam egyáltalán nem láttam, csak azt éreztem ahogy szoros ölelésébe von. Örültem neki hogy látok egy ismerős arcot, de a többi idegen személytől továbbra is tiszta libabőr voltam. Mondjuk Chloénak ez a fajta felszabadulása eléggé meglepett, hiszen még nem ismerjük egymást olyan régóta.

-Igen, de mi folyik itt? Hol vagyunk és kik ezek? - néztem körbe miután kiszabadultam az öleléséből.

Ahogy ezeket kimondtam Chloe arcáról lefagyott a mosoly és komoran nézett a többi jelenlévőre.

-Ne aggódj, biztonságban vagyunk. Ami a többit illeti, mennyire emlékszel.. korábbról? - vizslatott fürkésző tekintetével.

-Az megvan hogy megtaláltatok az erdőben és visszamentünk, de más nem. - feleltem ösztönösen.

Chloe erre látványosan elsápadt. Azt hittem menten összeesik, én meg itt maradok ezekkel a vadidegenekkel.

-Mi a baj? Rosszul vagy? - kérdeztem ijedten.

-Nem, semmi bajom. De mondd csak, mit gondolsz hányadika van ma? - rázta a fejét.

-Ha jól emlékszem akkor tegnap volt Július 17. - emlékeztem vissza.

Ha lehet most még jobban kifutott minden szín az arcából és ijedten fordult a többiekhez, majd vissza felém.

-Madison.. az nem tegnap volt. Azután nem emlékszel másra? - kérdezte kétségbeesetten.

Erősen gondolkoztam, de nem ugrott be sok minden. Csak néhány kusza kép és hangok. A hangok pedig nem egyszerű hangok voltak, hanem ordibálás, a nevem ordibálása.

-Sajnálom, de nem. Mire kellene emlékeznem? - vontam össze a szemöldököm.

Mielőtt Chloe válaszolhatott volna, az egyik fiú felénk lépett és belé fojtotta a szót.

-Szerintem egyenlőre hagyjuk. Csak nemrég ébredtél fel, nem kell mindent egyből a nyakadba zúdítani. - mosolygott rám kedvesen.

Most először találkoztam vele, de ahogy rám nézett fekete szemeivel azt éreztem hogy már láttam őket valahol, csak az a kérdés hogy hol. Nem tudom megmagyarázni miért, egyszerűen ezt érzem. Mivel nem tudtam hogyan vitatkozhatnék vel és eléggé fáradt is voltam bólintottam, majd visszaindultam a jelenlegi szobámba. Csak nem számoltam azzal hogy a testem ennyire kimerült, ezért majdnem orra estem. Viszont az előbb említett fiú épp időben elkapott. Az érintése nem volt teljesen átlagos. Úgy éreztem hogy nem most először ér hozzám. Azért nem hasonlítanám Adam érintéséhez, hisz ezt semmilyen módon nem mondanám romastikusnak, az meg... Adam! Úgy éreztem minden fáradság kifut a szememből, a testemet pedig adrenalin tölti be. Figyelmen kívül hagytam a srácot és azt hogy még mindig tart, hogy Chloenak szegezhessem az újabb kérdéseim.

-Hol van Adam? És a többiek? - kapkodtam a levegőt.

-Ne aggódj, jól vannak. Majd ha jobban érzed magad elmondunk neked mindent, de most az a legfontosabb hogy pihenj. Eddig abban sem voltunk biztosak hogy valaha felébredsz-e. - szólalt meg az egyetlen lány akit nem ismertem.

Ahogy beszélt érezhető volt a hangján a gyengédség, ugyanakkor kivehető volt belőle egy olyan fajta határozottság ami a legtöbb férfit is megszégyenítette volna. Mindennél jobban szerettem volna válaszokat kapni, de tudtam hogy egyenlőre esélytelen a dolog. Ha erősködök akkor sem mondtak volna többet, ezért beletörődve biccentettem és a srác segítségével visszakerültem az ágyba. Miután becsukódott az ajtó olyan csendben osontam az ajtóhoz mint még soha. Szerencsémre pedig éppen beszéltek.

-Ezt nem hiszem el! Nem emlékszik semmire! - Chloe hangját hallottam meg először.

-Ne aggódj, idővel biztosan emlékezni fog. Ha magadat hibáztatod azzal csak rontasz a helyzeten. - ez egy férfi hang volt.

Nem azé aki besegített a szobámba, hanem az utolsó idegené.

-Igazad van, de valamit akkor is tennünk kell. Nem várhatunk ölbe tett kézzel hogy egyszer csak megtörténjen a baj. - Chloe rettentően ideges volt.

-Egyet értek veled Chloe, de most nem cselekedhetünk meggondolatlanul. Mindenki ellenünk van és csak egymásban bízhatunk. Meg kell beszélnünk hogyan tovább, különben hamarosan bajok lesznek. - mondta a srác, aki visszakísért a szobába.

A következő amit hallottam az a távolodó léptek hangja. Amilyen gyorsan a beszédhangok abbamaradtak arra gondoltam hogy meghallottak, ezért fogtam magam és visszafeküdtem az ágyba. Úgy tettem mintha aludnék és az ég egy adta világon semmi sem történt volna. Hallottam ahogy néha kinyílik az ajtó, de ugyanolyan gyorsan és halkan visszacsukódik. Mindeközben az agyam ezerrel pörgött. Nem volt egyszerű összerakni a képet, ráadásul biztos kihagytam néhány lényeges dolgot belőle, de ez is több mint a semmi. Valami komoly dolog történhetett amire nem emlékszem. Nem tudom mióta feküdhettem eszméletlenül, az meg végképp nem hogy a többiek meddig aggódhattak értem. Megértem hogy azt akarják pihenjem ki magam, de hogy ezért nem akarják elmondani a részleteket eléggé gyanús. Végül akárhogy igyekeztem megoldást találni nem bírtam tovább tettetni hogy alszom, így elnyomott az álom.