A tűz védelmezője III. A sárkánytűz őrzői

6.fejezet: Emlékek

Madison/Lia szemszöge:

-Ezt fejezd be, de nagyon gyorsan. - próbáltam szabadulni a karjai közül.

-Miért? Annyira aranyos ahogy próbálsz szabadulni. - mosolygott a nyakamba.

-Adam, elég. - kérleltem tovább.

-Mert, mi lesz ha nem? - húzódott ravasz mosolyra a szája.

Csak azért sem hagyta abba a csiklandozást. Már annyira nevettem hogy a könny is kijött a szememből.

-Visszaszívom, csak kérlek hagyd abba. - könyörögtem.

-Az nem lesz elég, valami mást szeretnék. - csiklandozott tovább.

-Jól van, oké. - egyeztem bele.

-Még nem is tudod mit szeretnék. - nevetett fel.

-Nem érdekel, csak mond. - sikoltoztam tovább.

-Egy csókot.

Ekkor abbahagyta és komolyan nézett rám. A folytonos sikoltozástól és forgolódástól kimelegedten és zihálva néztem rá. 

-Akkora egy idióta vagy! Nem kell agyon kínoznod azért hogy megcsókoljalak. - tettettem felháborodást.

Sajnos már túl jól ismert és pontosan tudta mire készülök.

-Nem tagadom hogy idióta vagyok, de legalább a te idiótád. - vigyorodott el.

-És persze a legszerényebb srác akit ismerek. - forgattam meg a szemem.

Erre mindketten felnevettünk. Mikor megakartuk csókolni egymást az ágy hirtelen eltűnt, mi meg varázsütésre az udvaron voltunk. Mielőtt megszólalhattunk volna egy tucat tündérkatona bukkant fel, mögöttük pedig Ms Serena aki azt mondta intézzék el Adamet. Elindultam hogy segítsek neki, de valaki megragadta a csuklómat és elkezdett az ellenkező irányba húzni.

-Eressz el! Ne, Adam! - rángattam a kezem.

-Ne félj, minden rendben lesz. - mondta.

Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne hogy a hangját már hallottam.

-Madison! - kiáltotta Adam.

Újra elkezdtem küzdeni, de egyszerűen nem tudtam szabadulni a fogásából.

-Kérlek, segítenem kell. - könyörögtem neki.

-Úgy tudsz rajta segíteni ha biztonságban vagy, messze az Alfeától.

Nem értettem mire akart célozni. Ahogy egyre távolodtunk Adam kiáltása egyre hangosabb lett.

-MADISON!

-Madison.

Olyan lendülettel ültem fel az ágyban hogy majdnem Chloét is fellöktem. Szóval álmodtam, csak egy álom volt.

-Hé, nyugi. Biztos rosszat álmodtál. - nyugtatott.

-Fogalmad sincs mennyire. - kapkodtam a levegőt.

Az egész testem remegett, de igyekeztem úrrá lenni rajta. Nem volt valóság, álmodtam.

-Akkor nem aludhattál valami jól. - jegyezte meg kellemetlenül.

-Nem, vagyis de. Kipihentem magam, csak az agyam kattogott. - füllentettem.

-Rendben. Csak azért jöttem hogy felkeltselek és reggelizzünk. Nem ismered a helyet és úgy gondoltam örülnél egy kis társágnak. - magyarázkodott.

-Jó, mehetünk. - egyeztem bele.

Egyrészt mert farkaséhes voltam, másrészt elakartam terelni a figyelmem az álmomról.

-Oké, de nem felejtettél el valamit? - kérdezte.

-Mit? - fordultam vissza az ajtótól.

-Mondjuk felöltözni?

Ha nem mondta volna, akkor pizsamában megyek reggelizni. Gyorsan odamentem a szekrényhez amiben meglepő módon olyan ruhák voltak ami mindegyik az én méretem. Jobbnak láttam ha nem kérdezek, majd idővel úgyis elmondják.

-Most már mehetünk? - kérdeztem idegesen.

-Ha ennyire éhes vagy mondhattad volna. Akkor már megcsináltam volna a kaját amíg elkészülsz. - nevetett halkan.

Erre megdermedtem és ijedten néztem rá.

-Mégis honnét tudod hogy éhes vagyok? - kérdeztem.

Tudtam hogy Chloe elmetündér, de nem gondoltam hogy belemászik a fejembe.

-Általában akkor vagy ideges reggelente ha izgulsz egy dolgozat miatt vagy ha éhes vagy. És mivel nem vagyunk az Alfeában, gondoltam a második. - vonta meg a vállát.

Vagyis ismert annyira hogy tudja mikor milyen a hangulatom.

-Chloe, mégis mennyi idő telt el amíg kómában voltam? - kérdeztem.

Láttam ahogy megnyúlik az arca és nem tudja hova tenni a kérdésemet.

-Szerintem előbb reggelizzünk, utána mindent elmondunk. - szedte össze magát.

Biccentettem, majd elindultunk a konyhába. Hatalmas ház volt és gyönyörű, azt meg kellett hagyni. Csendben megreggeliztünk, aztán leültünk a nappaliban és vártuk a többieket.

-Máris fent vagytok? Én meg csodálkoztam hova tűntél ilyen korán reggel. - jelent meg az egyik srác.

-Csak reggeliztünk és egyáltalán nincs korán, már fél kilenc van. - védekezett Chloe.

-Mondja az aki reggel hét óta fent szokott lenni. - ült le Chloe mellé.

Láthatóan nem zavarta a jelenlétem, pedig nem is ismert.

-Jajj, bocs, tegnap elfelejtettem bemutatkozni. Logan vagyok. - nyújtott kezet.

-Semmi gond, én Madison. - fogadtam el óvatosan a kezét.

-Figyelj, én megértem hogy nemigazán bízol bennünk és nem is hibáztatlak érte. De majd ha mindenki megjön akkor elmagyarázunk mindent és utána sokkal jobb lesz. - biztosított.

Nem is tudom hova tegyem ezt a nyíltságot. Látszott Cloén is hogy Logan közelében mennyivel felszabadultabb. Sejtettem hogy több van közöttük mint barátság, de nem mertem rákérdezni. Egy kis idő elteltével egyre többen csatlakoztak hozzánk. Kiderült hogy a tegnapi lányt Sarahnak hívják és Logan húga. Az a fiú aki a szobámba kísért Ryan volt, de többet nem tudtam meg róla. Az egyik osztálytársunk is megjelent, Neomi, az apjával Jamessel. Már csak egy embert vártunk és utána mindent elmondanak. Idegesen szugeráltam az ajtót hogy nyíljon végre ki. Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak kinyílt. Egy idősebb nő volt. Nem tűnt ismerősnek, de amikor a szemébe néztem minden elárasztott. Valaki más szemével láttam, ráadásul szörnyű dolgokat. Láttam egy fiatal lányt meghalni és egy leszakadó emeletet. Aztán egy kisfiú arcát aki azt suttogja hogy maradj életben. Kétségbeesést és félelmet éreztem, mintha nem először láttam volna ezeket a jeleneteket. Miután minden elsötétült egy fiatal női arcot láttam, ahogy beszél hozzám. 

-Bízom benne hogy a lehető legnormálisabb lesz a gyerekkorod és csak sokkal később találkozunk, remélhetőleg a bátyáddal együtt.

A következő pillanatban pedig ugyanott voltam, abban a nagy házban. A lábaim remegtek, alig kaptam levegőt. Nagyokat pislogva néztem az idősebb nőt. Ugyan idősebb volt, de ugyanaz az arc nézett rám mint az előbb.

-Mi.. Mi volt ez? - kérdeztem reszelős hangon.

-A múltad.