Vonatút ✅

Május 10.

Szolnok, május 10.

Kertváros

Hamarosan véget ér a második szorgalmi időszakunk is az egyetemen Ádámmal. Még az utolsó véghajrában vagyunk a legtöbb szemináriumot illetően hajnalokig tartó beadandó írásokkal és zárthelyikre való felkészülésekkel túlterhelve. Az előző héten az utolsókat rúgva ki tudja, hogy hányadik tantárgy után már úgy éreztem, ki fognak folyni a szemeim. Kicsit ilyen „elapad vérünk, agyunk" hangulatban töltöttem el a hétköznapokat. Ami egyfelől tragikus, másrészt örömteli volt, mert sem erőm, sem időm nem maradt azon aggódni, hogy mi fog történni, amikor bemutatom Ádámot a családomnak. Mert hát igen... Megtudták, hogy minden valószínűség szerint nem kell majd a macskáimmal egyedül meghalnom.

Miután Ádámmal megbeszéltük, hogy a legközelebbi hazalátogatásunk alkalmával ledobjuk mindketten az információs atombombát életünk Hirosimájára és Nagaszakijára, nos én könyörtelenül véghez is vittem, amit elterveztem még rögtön április elején. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem anyám véleményétől. Igazából a testvéreimről tudtam, hogy kábé annyit fognak reagálni, hogy „ok, vettem". Apámat leginkább az kezdi majd érdekelni, hogy „ugye nem a Juve-nak szurkol?', de anyám... Jajj. Maradjunk annyiban, hogy tudtam, kemény menet lesz.

Szombati szűkkörű ebédet ültünk épp. A Nagyi se találta ki, hogy beállít. Anya boldog volt, mert az idei emelt töri faktos csoportjával végig tudtak érni minden fontos dolgon és jó eredményeket hoztak a próbaérettségi feladatsorokon is. Öcsém se állt bukásra épp semmiből. Szóval ritka szép pillanat volt. Mindeközben én majd felrobbantam már napok óta a magamba fojtott stressztől. Úgyhogy az újházi tyúkhúslevest kanalazgatva az elmélázó csendben csak úgy kiböktem:

– Van barátom – merítettem alá a kanalamat az aranyszínű lében. Mindenki más kanala megállt a levegőben.

– Na, az fasza. Örülök, hogy nem egyedül halsz majd meg – veregetett hátba az öcsém, a húgunk pedig a megjegyzésén röhögött épp.

– Na, és szereti a focit? – puhatolózott elsőként apa. Amire csak egy feszült bólintással válaszoltam.

– És hogy hívják? Hány éves? Mit csinál? – sorolta végül anya is a kérdéseit. Fülemet, farkamat behúzva felkészülve a kiakadásra hadartam el végül egy levegővétellel, hogy:

– Kovách Ádámnak hívják, huszonkilenc éves és ő is elsős a töri szakon... meg van egy gazdasági tanácsadással foglalkozó cége.

– Aha... – felelt anya – szóval a Sugar Daddy fazon... – és összepréselte ajkait.

– Zita, ne legyél már ilyen előitéletes... – szólt közbe apa – Ugye nem a Juve-nak drukkol? – szúrta közbe még ezt a lényeges kérdést.

– Öööm... Nem, azt hiszem legalább is – feleltem.

– Na, látod Kedvesem! Már rossz ember nem lehet – fordult anyuhoz. Nyilván ő sem gondolta komolyan, hogy ennyiből releváns információkat tárhatna fel Ádám személyiségét illetően, csak próbálta oldani anyám hangulatát. Nem igazán sikerült. Végül valami megszállta anyámat a birka pörkölttel visszatérve a konyhából és csak annyit mondott, hogy:

– Felnőtt ember vagy. A te választásod, nem szólhatok bele – apám elégedetten és büszkén bólintott. Engem is meglepett ez a váltás, nem is tudtam mit kezdjek vele. Nem is mertem pedzegetni a dolgot. Addig jó, amíg így gondolja.

Aztán következő hétvégén, miközben anyám takarított a nappaliban én pedig alászálltam az emeletről, hogy újra töltsem a kulacsomat két gazdaság töri jegyzet között szünetet tartva, a következő mondatot ejtette el, csak úgy félvárról: