Vonatút ✅

Január 1.

Szolnok, január 1.

Kertváros

Évek óta először nem volt programom szilveszter éjszaka. Ahhoz képest, hogy féltem, majd rám tör a hiányérzet, egészen üdítő volt csendesen eltölteni az év utolsó estéjét. Finomat főztünk, végeláthatatlan kosztümös film maratont tartottam és Ádámmal üzengettünk egymásnak.

Miután hazajött, akkor este olyan későn, jócskán berúgott. Engem két pohárra tudott csak rábeszélni, de az is bőven elég volt. Tizenegyórára már nem tudott egyenesen járni, így a karját a vállamon átvetve, bekísértem a szobájába.

- Luca... - kapott a kezem után, miután sikerült leültetnem az ágyára. – Maradj még.

- Na de Kovách úr! Hát micsoda impertinencia lenne, ha egy hajadon leány a privát lakrészében időzne, ily' kései órán! – Tátottam el a számat, tetetett felháborodással.

- Fejezd be! – nevetett. – Ne magázz engem! – Húzott egyre közelebb, míg végül már szó szerint fel kellett rám néznie. Végül csak átölelte a derekamat és arcát a hasamba fúrta. Felszisszentem, mert nagyon csiklandós vagyok.

Elképesztően magányos lehetett. Valószínűleg Kriszta felbukkanása sodorhatta ebbe az állapotba. Végül fejét az ölembe hajtva, még vagy másfél órán át beszélt mindenről, ami csak az eszébe jutott. Hogy fogalma sincs mit vegyen a kiskamasz unokahúgainak karácsonyra. Hogy örül, hogy a barátja vagyok, mert hiába tűnik úgy, hogy barátságok tucatjai veszik körbe, mindenki a maga dolgával foglalkozik, megnősül, családot alapít. Ő meg csak áll egyhelyben és képtelen felzárkózni. Ezen kívül még mondott néhány dolgot, amelyek enyhén felkavaróak voltak számomra. Ezek a gondolatok viszont ott maradtak a pillanatban és nem fenyeget a veszélye, hogy akármikor csak úgy előjel nélkül újra rám szakadhatnának.

Fél egykor végül elaludt, úgy ahogy volt, az ölembe hajtott fejjel. Néhányszor megpróbáltam kiszabadulni, hogy saját szobámba vegyem az irányt, de nem ment. A harmadik kísérletnél mozgolódni kezdett, feje átvándorolt végül egy párnára, de jobb karjával továbbra is átfogta derekamat. Végül elengedtem a bennem élő úrilányt és maradtam. Hamar álom jött a szememre.

Reggel néhány percbe tellett, mire rájöttem hol is vagyok. Ádám továbbra is a karjai között őrzött, mintha csak tudta volna, ha esélyt ad rá, én a saját helyemre térek vissza. Arcát a nyakamba fúrta. Éreztem meleg leheletét a tarkómon, amint egyenletesen vette a levegőt. Kijózanodva, a teljesen néma lakásban felébredve, mondhatni az egyik szemem sírt a másik nevetett. A pillangók csak úgy repkedtek a gyomromban, de nem éreztem kereknek a dolgot. Sem Ádám részéről, sem a magaméról. Nem akartam búfelejtő lenni, nem viseltem volna el. Egyébként sem, de az utóbbi hónapok történéseinek fényében végkép nem bírtam volna ki. A barátságunkat sem szívesen tettem volna kockára valamiért, amiben még én magam sem voltam biztos. És végül, még ha komolyan is gondolná, túl nagy a korkülönbség közöttünk. Nem működne. Én még nem vágyom arra, amire ő már igen.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, amikor Ádám megébredt. Onnan tudtam, hogy szorosabban ölelt egy pillanatra és adott egy puszit a tarkómra. Máskor lehet zavarba jöttem volna ettől, de már így is annyi minden szorult volna magyarázatra, hogy egyel több vagy kevesebb igazán nem számított. Próbáltam baráti gesztusként felcímkézni az agyamban az esemény sorozatot, de folyvást elutasította a műveletet. Jöhetett a végső megoldás. Nem gondolni rá, úgy tenni, mintha nem lenne.

- Jó reggelt! – ült fel Ádám elsőként.

- Neked is. – válaszoltam, miközben felültem és kitakaróztam azért, hogy kikerülhessek a szituációból. Már a küszöbön álltam, amikor felhozta.