Vonatút ✅

December 19.

Buda, december 19.

Az Economy Recovery Kft. telephelye

Az előző héten meghonosodott szokást, miszerint, ha Ádámnak dolga van a cégnél, én is vele tartok, tovább éltettük. Én nem akartam egyedül lenni, ő pedig nem szeretett volna egyedül hagyni. Amíg ő intézte a dolgait, én Margitkát boldogítottam a recepción. Mindig volt nála sütemény, és egy pár kedves szó.

Életem első egyetemi vizsgája valóban, ahogy Ádám mondaná: „sima liba volt". Estére meg is kaptam az értesítőt a Neptunban az ötösömről. A pénteki időpontig pedig a fennmaradt időt azzal töltöttük, hogy felsőbb évesek élménybeszámolóira vadásztunk Karádi Historiográfia vizsgájával kapcsolatban. Óraütközés miatt, sajnos egyikünk sem tudott egy órán sem bent lenni nála. Ami viszont még ennél is kétségbeejtőbb volt, hogy a szaktársainktól kapott visszajelzések alapján semmilyen megtanulandó jegyzet sem létezett ehhez a tárgyhoz. Állítólag olyanokról beszélt a tanár egész félévben, hogy ő már egyszer kóstolt anyatejet és undorító íze van, valamint elmesélte az egyik kedvenc disznóvágás-élményét is, továbbá sűrűn kerültek szóba a Minimax csatornán műsorra tűzött mesék is, mivel a legkisebb lánya folyamatosan azt nézte. Amikor pedig rákérdeztek a többiek, hogy mire lehet számítani a vizsgán, csak annyit felelt, „majd később megbeszéljük". Nos, sosem lett megbeszélve, így az egész évfolyamunk tanácstalanul írogatott fűnek-fának, és másolta be a kapott válaszokat a közös, töris Messenger csoportba, ahová időközben Ádámot is felvettem. Nehogy kimaradjon már a „jóból"!

Teljesen tanácstalanul hagytuk el az irodát. Végül Ádám mondta ki a bűvös kifejezést:

- Engedjük el. – csapta be a kocsiajtót, miután beparkolt a közös udvarra. Tappancs, Ádám kutyusa, mindeközben örömmel szaladt elénk. – Esélytelen, hogy bárhogyan is fel tudjunk készülni, ha egyszer nincs miből.

- Én még utánanézek azért majd pár dolognak a Wikipédián. Viszont jelenleg az a legnagyobb problémám, hogy a tárgy nevét sem tudom értelmezni. – nevettem fel kínomban, amint az ajtó felé sétáltunk.

- Valami történetírói műfajokkal kellett volna megismerkednünk... - válaszolta Ádám.

- Na látod, ez már egy jó kezdet! – csaptam össze a tenyeremet. – Végre egy nyom, amin el tudok indulni. – Rég éreztem magamban ilyen elszántságot.

- Menthetetlen vagy. – Nevetett fel Ádám, miközben maga elé engedett az ajtóban. Mivel elég hidegre fordult az idő éjszakára, Tappancs is velünk tartott a házba. Rögtön be is vette magát a vackába, a bejárati ajtó mellett.

- Mit szólnál, ha rendelnénk? – kiáltotta Ádám a szobájából, ahová elvonult, valami lazább cuccba átöltözni.

- Nekem megfelel. – kiáltottam vissza a saját szobám... vagyis Ádám vendégszobája felé tartva, ahová én is kényelmes holmit mentem keresni. Az ajtóm résnyire nyitva maradt.

- Mit ennél? – kiáltotta Ádám, amint a konyha felé vette az irányt.

- Nekem mindegy. Rád bízom. – válaszoltam, miközben a pulóveremet rángattam át a fejemen.

- Kínai? – ordította.

- Tökéletes. – válaszoltam gondolkodás nélkül.

- Azon belül mit? – kiáltotta, miközben a vezetékes telefon gombjainak pittyegése halkan bekúszott a háttérbe.

- Mondom. Rád bízom. – kiáltottam vissza, miközben egy nagyobb méretű pólót kerestem a hátizsákomban.

- Oksa. – hallottam a választ, majd azt, hogy Ádám rendel. Alig tette le a telefont, amikor valaki csöngetett. Kicsit sürgős lehetett neki, mert egy ponton úgy tűnt, ráfeküdt a gombra.