Vonatút ✅

Február 17.

Pest, február 17.

Valahol a Múzeum Körút környékén

A mozgalmas péntek után, a szombatunk már jóval egyhangúbban telt. Miután délelőtt levittem Kristófék szobájába a heraldika jegyzeteimet, meglepődve tapasztaltam, hogy a srácok szobájában lézeng még a hivatalosan ottlakókon kívül Zoli, Ati és Marci is. Volt, aki PS-ezett, volt, aki tanult az aprócska szobában, a háttérben pedig a magyar underground rap-világ méltán érdekesnek nevezhető alakjai énekelgettek olyanokat, mint hogy „családalapítáááás.... családalapítás". Felelősségteljes barátokként engem is maguk közé invitáltak végül, ebbe a szolid kis tanulós partiba. Mivel jobb dolgom nem akadt, így jó ötletnek tűnt ilyen módon elterelni a gondolataimat Ádámról.

Előző este olyan nagy reményekkel nyitottam meg a Messengert és aztán akkora vehemenciával estem pofára, hogy az csak na... Ádámtól összesen hét darab üzenet jött.

sugarbaby: Szia!

sugarbaby: Át tudnád dobni az évfolyam előadások jeygteit?

sugarbaby: *jegyzeteit

sugarbaby: Meg hogy mik a követelmények a szemináriumokon?

sugarbaby: Azt hiszem tök sok gyakon láttam a neved a listákon Neptunban

sugarbaby fényképet küldött

sugarbaby: Srry. Nem ide.

Nem azon buktam ki, hogy csak jegyzetet jött kunyerálni. Még csak azon sem, hogy bocsánatot sem kért, amiért eltűnt a fenébe. Hanem a képen. Egy pofátlanul gyönyörű lánnyal vigyorogtak bele a kamerába, háttérben a Brandenburgi kapuval. A kép alapján iszonyúan bensőséges viszonyban lehettek. Így nem ölelkezik két átlag ismerős csak úgy össze... Viszont én még egyszer sem hallottam róla, fogalmam sem volt, hogy ki lehetett. Amikor megláttam a képet, valami elpattant bennem. Befotóztam mindent, amim volt a sulival kapcsolatban és bármilyen kísérő szöveg nélkül elküldtem neki a képeket. Lecsatlakoztam a netről, bevonultam a fürdőszobába, beálltam a zuhany alá és hagytam, hogy mindenféle rémképek kezdjenek el gyötörni. Hiába engedtem magamra a forró vizet, a hátamban megjelent izomgörcs nem csillapodott, nem múlt a remegésem, a gyomrom liftezett és úgy éreztem össze fogok esni. Nem tudtam kizárni azt a hülye képet a fejemből. Számomra is megdöbbentő volt, hogy mekkora arculcsapásként ért a gondolat, hogy Ádámot nem csak úgy veszíthetem el, hogy ha megpróbáljuk és nem működik. Úgyis elveszíthetem, ha jön valaki olyan, aki nem agonizál ennyit a korkülönbségen, mint én.

Dani ágyáról fejjel lefelé lógva, néma csendben néztem az előttem ökörködő fiúkat, miközben a fejembe toluló vérrel együtt újra beúsztak ezek a gondolatok lelki szemeim elé. Képtelen voltam másra koncentrálni, mint hogy lehetséges, már el is veszett az a törékeny kapcsolat, amely közöttünk lebegett. Végül is teljesen megérteném, ha ellenem döntene... A lány a képen gyönyörű volt, vagány és magabiztos. Ezzel szemben én... Kinek hiányzik egy sérült, zaklatott, bizonytalan lány?

Rossz szokásom, hogy „ami a szívemen, az az arcomon", így a fiúk elég hamar észrevették, hogy a depresszió óceánjában épp a Mariana-árok felé tartok.

– „Szívem szedd már össze magad / Fontos az, hogy egybe maradj / Ha mostanság rád nézek nem vagy te más / Csak szilánkból több ezer darab / Nyáron miért van benned fagy? / Csak önmagad árnyéka vagy / Mit gondolsz erről szívem? / Várom a válaszod, üdvözlettel az agy" – táncikált felém fejjel lefelé Dani, iszonyatosan mórikálva magát, szörnyen affektáló hangon énekelve az éppen szóló dal szövegét – Na mi van veled? Már megint olyan búval baszott vagy, hogy rossz rád nézni. – huppant le az ágyára, majd kezét nyújtotta nekem, hogy felhúzódzkodjak.