Vonatút ✅

Január 18.

Buda, január 18.

Az új kollégiumi szobámban

A vizsgáim rendben folytak, már csak egy volt hátra. Ádámot nem láttam azóta az ominózus alkalom óta, hogy valószínűleg elképesztően megbántottam. A napok hihetetlen sebességgel peregtek, a tárgyalás napját ijesztő gyorsasággal, egyre közelebb hozva. A kollégiumban pedig lehetőségem nyílt szobát váltani. Négy elképesztően összefüggéstelen dolog. Mégis pontos képet ad arról, mik töltötték azokban a hetekben a napjaimat.

Hetedikén végül elmentem ókor töriből vizsgázni. Maga a vizsga ötös lett, de ez annyira nem is meglepő, mivel teljesen korrekt tesztet kaptunk. Az viszont már sokkal meglepőbb, hogy összebarátkoztam egy társasággal.

Épp a vizsgára vártam, a terem előtt az egyik padon ücsörögve, amikor odajött hozzám egy srác.

- Szia! – köszönt rám. – Van még itt egy szabad hely? Kéne egy nyugis sarok, hogy gyorsan átfussam még a jegyzeteimet.

- Szia! Persze. – húztam odébb a táskámat. – Ülj csak le nyugodtan. – feleltem.

- Köszi! – válaszolta, míg a táskájából rángatta elő az igencsak gyűrött spirálfüzetét. – Imádom a haverjaimat, de per pillanat ők nagyon elemükben vannak, én meg épp stresszelek, hogy megbukom. – intett a fejével az aulában lévő egyik, nagyon hangos asztaltársaság irányába. – Ez az utolsó vizsgám, és nagyon adnám, ha februárig már nem kéne bevonszolnom a seggem ide újra.

- Átérzem. Nekem már csak egy lesz ezen kívül. – feleltem.

Mivel úgy tűnt elmélyedt a jegyzeteiben, nem szóltam többet. Körülbelül még tizenöt perc volt hátra a vizsga kezdetéig, mikor újra felnézett és becsukta a füzetét.

- Köszi, hogy idecsapódhattam. Nagy segítség volt. – Nézett rám. – Egyébként Kristóf vagyok. – nyújtott kezet.

- Én meg Luca. – fogadtam.

- Örülök, hogy megismertelek! Én most megyek vissza a többiekhez, esetleg van kedved odaülni hozzánk? – nézett rám, miközben már fel is pattant a padról.

- Végül is... - gondoltam át az ajánlatot. – Miért is ne. Feltéve, ha nem zavarok!

- Jajj dehogy is! Gyere csak! – intett. A holmimat összekapva indultam utána, hamar beértem és mellette sétálva érkeztem meg a társaságba.

- Na mi van majré gép? Átnézted a jegyzetet? – fordult felé az egyik srác, aki eléggé ismerős volt. Aztán beugrott. Ő volt az a srác, akit Takáts folyton megvárt, hogy befejezze a kajálást.

- Törődjél a saját dolgoddal, Danika! – oltotta le Kristóf röhögve. – Viselkedjél, hoztam vendéget! Srácok ő itt Luca!

- Luca? – emelte fel egy másik srác is a fejét, aki az asztalnál ült. – Nem úgy hívják azt a csajt is, aki a Takáts kedvence? – kurjantotta egy másik. Kínosan feszengtem, nem tudtam mit felelhetnék.

- Zoli, te pont igazán befoghatnád a pofád! – szólt be az egyik, nálam fényévekkel vagányabbnak tűnő lány. – Csak azért, mert neked már az első nap sikerült megutáltatnod magad vele, a tenyérbe mászó nyalizásoddal, nem kell cikizni azt, aki okos. – ezután odajött hozzám, hogy bemutatkozzon.

- Szia! Zsuzsi vagyok. Üdv köreinkben. A srácokat még neveljük a csajokkal. Szóval előre is bocsi, a pedagógiai módszereink még nem tökéletesek. – nézett gondterhelten az előbb megismert Dani irányába, aki most épp neki állt tubákolni.