Vonatút ✅

December 9.

Pest, december 9.

Kálvin tér

Amióta a múlthéten megtörtént a Botond-incidens, beszereztem néhány kapucnis pulcsit, egy nagy lencséjű napszemüveget és egy óriási fekete sálat, valamint a táskámat is lecseréltem, arra az eshetőségre, ha esetleg megjegyezte volna milyet hordok. Tudom, hogy teljesen agyrémnek hangzik a viselkedésem, de biztosra akartam menni.

Reggel bementem az egyetemre, ahogy szoktam. A nagy előadó épületének ajtajában összefutottam Ádámmal.

- Órára jössz? - kérdeztem köszönés helyett.

- Igen. Te is, Angelina? - utalt enyhén „rejtőzködő hollywoodi sztár" kinézetemre.

- Aha. - mosolyodtam el és feltoltam a napszemüveget a hajamba. Kinyitotta nekem az ajtót, én a büfé felé indultam, ő pedig a terembe. Miután begyűjtöttem a reggelimet én is csatlakoztam hozzá a sorunkban. Kipakoltam a kajámat magamm elé, de valahogy nem éreztem magam éhesnek, így csak a gyümölcslevet hagytam elől és csendben iszogattam.

- Nem eszel? - pillantott felém Ádám pár perc múlva összeráncolt szemöldökkel.

- Nem tudok. - vontam meg a vállam. Egész héten nem igazán volt étvágyam. Az anyu által csomagolt kaják is még a fagyasztómban rostokoltak. Eszegettem én, de valahogy nem ment le sok. Ádám nem kommentálta végül, csak visszafordult a laptopjához. Kis idő elteltével újra megszólalt.

- Nem leszel beteg, ugye? - kérdezte.

- Nem hiszem, miért? - értetlenkedtem.

- Nincs étvágyad, ahogy nézem. Jól sem alhatsz igazán, mert nagyon táskás a szemed...

- Héééé! - és beleöklöztem a vállába jobb híján. Erősnek szántam, de ő erre kinevetett. - Nem ér ilyet mondani egy lánynak! Különben is félév vége van. Most nem az a legnagyobb bajom, hogy levakoljam a bőrhibáimat.

- Tudom. - nevetett tovább. - Ez lett volna a következő pont a mondókámban, ha hagyod. Félév vége van, ráadásul influenza szezon kellős közepe. Ilyenkor betegszik meg a legtöbb egyetemista, mert a szervezetük a stressz hatására legyengül. Neked meg most még a suli mellé bejött ez a barom is a képbe. Le merem fogadni, hogy szétszorongod magad rajta...

- Lehet. - vontam meg a vállam.

- Figyelj, én tényleg nem erőltetem, hogy nekem mondd el, de találj valakit. Csak van egy jó barátnőd, vagy mondjuk anyukád vagy más rokon, aki segíteni tud ebben neked. A héten láttalak néha szünetekben a campuson és nem úgy tűntél, mint aki majd kicsattan az egészségtől, meg a boldogságtól.... - csóválta a fejét.

- Igazad van. - adtam meg magam. Vadul kattogni kezdett az agyam, hogy kivel beszélhetnék erről. Barátaim már nincsenek. A tesóim túl kicsik ehhez. Anyuék meg valószínűleg lecsesznének, hogy egyrészt miért nem szóltam előbb, másrészt miért provokáltam Botondot, de utána csak mondanának, valami okosat. - A hétvégén hazamegyek és szólok a szüleimnek.

- Na ez a beszéd! - mosolygott rám bíztatóan Ádám. Ezután nem sokkal megérkezett Takáts órát tartani. Semmire sem emlékszem, mivel azon járt az eszem, hogy mi fog történni, ha anyuéknak elmondom a Botond-ügyet. Vajon apu elbeszélget vele? Vagy egyenest feljelentjük? Bíróságra is járnom kell majd? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben, amikor végre vége lett az előadásnak. Felkaptam a cuccaimat és siettem a mosdóba. Tulajdonképpen elsőként léptem ki a teremből, hátra sem nézve. Így Takáts tanár úr is elkerülte a figyelmemet.

Ezután csak két szeminárium következett már, ahol a félévvégi jegyeket tudtuk meg. Így délután kettőre sikerült begyűjtenem egy hármast és egy ötöst. Ha átlagban nézzük, az egy négyes, szóval összességében elégedett voltam magammal. Suli után úgy éreztem, hogy megérdemlek egy kis jutalmat az ötösért, így a Kálvin térre indultam, ahol bevettem magam egy turkálóba. Néhány ruhadarabbal, amiket akkor valódi kincseknek éreztem, léptem ki az üzletből. Úgy terveztem, hogy átsétálva a Szabadság-hídon, gyalog megyek vissza a koliba, amikor egyszer csak megrezgett a mobilom. Ádám írt SMS-t.