Vonatút ✅

November 22.

Szolnok, november 22.

TESCO szupermarket

Miután egyetemista lettem, nem igazán jártam bent a városban. Bármit vásároltam, azt a Pesten tettem. Habár félévvégi hajtás volt, úgy döntöttem tanulás helyett elképesztően fontos bevásárló körútra indulnom, hiszen nyakamon a karácsony. Technikailag, majdnem pontosan egy hónapom van még addig, de úgy éreztem, hogy ez a tevékenység az, amit a legkönnyebben kipipálhatok a következő hetek tennivalói közül a képzeletbeli listámon. A bevásárló központban kezdtem, majd jött a pláza és végül valahogy a város túlfelében lyukadtam ki. Utólag nem is értem magam, hogy milyen logika mentén voksoltam az Auchan helyett a Tescora (tényleg semmi értelme sincs). Felmálházva mentem be a szupermarketbe főként színes tűfilceket kerestni a húgomnak, meg néhány inget, pólót az öcsémnek. A pénztárnál kellemetlen meglepetésben volt részem. Hatalmas tömeg volt, előttem igencsak nagydarab emberek álltak a sorban, én pedig mivel elég kicsi vagyok, nem láttam el a sor elejéig.

Gyanútlanul nézegettem a rágókat és már csak akkor eszméltem fel, amikor én kerültem sorra a kasszánál.

- Jó napot kívánok! – hallottam egy monoton, de ismerős hangot, aki hasonlóan hozzám nem figyelt oda egészen addig a bizonyos percig, amíg csak fel nem emeltem a fejem. Botond volt az. Megállt a keze a levegőben és összepréselte az ajkait. Eléggé egyértelmű volt, hogy nem örül nekem. Az érzés kölcsönös volt. A feszült csendet csak a vonalkódolvasó pittyegése törte meg újra és újra.

- 6785 Ft. Kártya vagy készpénz? – éreztem a hangján, hogy erősen visszafogja magát. Válaszul csak megemeltem a kártyám. Érintettem, pötyögtem párat, a terminál elfogadta, nyugta nyomtatás. Botond hanyagul felém nyújtotta, én pedig türelmetlenül kikaptam a kezéből, majd szabályosan kirohantamm az üzletből. Körülbelül két saroknyit futottam a hirtelen jött adrenalinnak köszönhetően. A lehető legrövidebb úton igyekeztem haza, de nem volt szerencsém. A város elkezdett bedugulni a délután beköszöntével és így a buszok is lecövekeltek, legalább félórás késéssel szálltam le a házunkhoz legközelebb eső buszmegállóban. Azonban, amitől tartottam, így is megtörtént. Egy sarokra voltam otthonról, amikor kifordult elém biciklivel egy szűk kis utcából. Ismeri a környékünket, mint a tenyerét. Tudtam, hogy várt rám.

- Nahát micsoda véletlen... - tettetett meglepődöttséget.

- Nagyon vicces... - „köszöntem" vissza. El akartam mellette sétálni, de a biciklijén ülve, fél lábbal a járdán támaszkodva utamat állta, amikor pedig ki akartam kerülni karját kitartva akadályozott.

- Mi történt a számoddal? – kérdezte számonkérő hangnemben.

- Semmi közöd hozzá. – Még az ősziszünetben cseréltettem ki, mert annyi undorító SMS-em jött tőle, hogy nem tudtam már elviselni.

- Ejnye, ejnye. Hát, hogy érjelek el így? – és megsimította az arcomat. Hányni tudtam volna. Felfordult az érintésétől a gyomrom.

- Hozzám ne érj még egyszer... - sodortam le magmaról a kezét.

- Különben mi lesz? – próbált provokálni. Én pedig abban a szent pillanatban láttam meg az egyetlen lehetőségemet a futásra, a mellettünk húzódó üres vízelvezető árokban. Kihasználva, hogy kissé instabil helyzetben ült a biciklijén, egy határozott mozdulattal nagyot taszítottam rajta és belelöktem a legalább fél méter mély árokba biciklistől.

- Különben olyat kapsz, amit nem szívesen tennél ki az ablakba. – És ezzel rohanni kezdtem a házunk felé.

A német juhászunk már messziről ugatni kezdett. Talán megérezte, hogy gáz van, mindenesetre a kerítés két hibás léce között kikúszott a járdára és elém rohant. Ekkor körülbelül két házra voltam otthonról. Roxi nagyokat csaholva körbe vizsgált, én pedig igyekeztem, ahogy csak tudtam, hogy hazaérjek minél hamarabb, nyomomban a kutyával. Azonban a kapu előtt Botond utolért. Talán mondani akart még valami hasonlóan szépet, mint az SMS-ei, de Roxi, aki égtelen morgásba kezdett, megakadályozta ebben. Sosem treníroztuk ilyesmire a kutyánkat, félreértés ne essék, de abban a percben úgy éreztem, hogy házőrzőnk csak az engedélyemre vár, hogy széttéphesse az általa fenyegetésnek ítélt Botondot, ott helyben. A szóban forgó féreg, kutyám heves reakciójára meghátrálással reagált. Mivel Roxi védőpajzsként állt köztem és Botond között, gyorsan kinyitottam a kaput, majd besiettem rajta. Roxi csak többszöri hívásra jött be utánam, de mielőtt még ezt megtette volna, előadta legveszedelmesebb alakítását Botondnak, akinek szerintem földbe gyökerezett a lába a félelemtől. Kiskutyám egy meglehetősen hosszú és erőszakosságot sugalló ugatás szólót nyomott le a hívatlan vendégtől mindössze egy méterre, aki így most már végre felocsúdott és gyorsütemben szedni kezdte a lábát. Roxi diadalittasan lépkedett be a kertbe, én pedig fáradtan rogytam le a bejárati ajtóhoz felvezető lépcső első fokára. A németjuhász odajött hozzám és körbe nyalogatta az arcomat szeretete jeleként.

Nem is tudtam hirtelen, hogy mit gondoljak. Millió gondolat cikázott a fejemben. A legégetőbb viszont mind közül így hangzott: „Jól érzem, hogy Botond nem egészen úgy reagál erre a szakítás-dologra, ahogyan a normális emberek teszik?"