Vonatút ✅

Február 14.

Pest, február 14.

Valahol a Múzeum Körút környékén

Ha korábban még nem lettek volna kétségeim Kriszta ép eszét illetően, nos a náluk elköltött vacsora után, biztosan súlyos kérdések merültek volna fel bennem. Így viszont, hogy volt már tapasztalatom, szinte meg sem lepett, hogy megpróbálta megzsarolni Ádámot egy óvatlan mosdószünet alkalmával. Na, de haladjunk szép sorjában!

Miután beszálltunk Ádám kocsijába, úgy éreztem nekem kell nyitnom felé, hiszen azzal, hogy egyáltalán eljött, óriási lépést tett irányomba.

– Sajnálom, ami történt. – fordultam hozzá. – Nem kellett volna neked azt mondanom, ami végül elhagyta a számat. Azt is tudom, hogy ez a legkevésbé alkalmas időpont, hogy megbeszéljük... De szeretném, ha tudnád, hogy ma azért leszek ott, hogy számíthass rám. Úgy, ahogy én is mindig számíthattam rád! – néztem mélyen a szemébe.

– Köszönöm. – felelte keserű félmosollyal, majd ráadta a gyújtást és beindította az autót. Néhány perc múlva már el is hagytuk a kollégium környékét és Budakeszi irányába tartottunk.

Egy hatalmas, kúriaszerű családiház előtt parkoltunk le. Mielőtt kiszálltunk volna, Ádám nagy levegőt vett és rám pillantott:

– Utolsó jó tanácsok, mielőtt bemennénk: Kriszta kemény dió, nem adja magát könnyen. Ha beléd áll, engedd el a füled mellett és mosolyogj tovább.

– Engem sem kell ám félteni. – kontráztam egy enyhe mosoly kíséretében.

– Azt már tudom... – felelte kétértelműen. – De azért, mégis... Légy óvatos! – ezzel pedig kiszállt az autóból, pár másodperc alatt átérve az én oldalamra, kinyitotta nekem az ajtót és kezét nyújtva segített kikászálódnom.

A kapu előtt ácsorogva, a házigazdára várva, felé nyújtottam a kezem, amit ő némi gondolkodási idő után elfogadott és ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Kisvártatva egy ötvenes, őszes hajú férfi tűnt fel a házat és a kaput összekötő belső ösvényen, amint lépte nyomán felkapcsoltak a járdát megvilágító apró lámpák.

– Jó estét, Ádám! Kezét csókolom a kisasszonynak! – fogadott minket kedélyesen.

– Szervusz Zsolt! – köszöntötte a házigazdát egy kézfogással. – Ő itt pedig a kísérőm, Fodor Luca. – mutatott felém. A vendéglátónk ábrázata felderült nevem említésére, amit először nem értettem.

– A híres Fodor kisasszony! – csettintett. – Mindjárt gondoltam! Magácskára pontosan illett annak a kedves recepciós hölgynek a leírása. – Nem gondoltam volna, hogy Margitka által ilyen messze ér majd el egyszer a hírem. Megmelengette a szívem a gondolat, hogy ha ennyire megtartott jóemlékezetében, még sem idegesíthettem őt annyira, mint hittem. Ádám zavartan megköszörülte a torkát és megerősítette, hogy Margitka valóban nem állított semmi túlzót, amikor rólam mesélt.

Végül a hatalmas házba befáradva, Krisztát találtuk szorgoskodás közben a konyhában. Éppen nagyban rendezkedett, mi pedig tovább haladtunk a nappaliba, Zsolt vezetésével. A hatalmas légterű teremben körben futó galériáról nyílt rengeteg ajtó az emeleten, a körfolyosóról pedig néhány nagy méretű szobapálma nézet le ránk.

– Mit isztok? – kérdezte a bárpulthoz lépve Ádám reménybeli üzleti partnere.

– Vizet. – feleltük kórusban.

– Micsoda összhang! – mosolygott ránk kedvesen. – Kriszta drágám, látod milyen egyhúron pendülnek ezek ketten? – szólt az ekkor belépő feleségéhez. – Hát nem csodás?