Vonatút ✅

November 7.

Pest, november 7.

Nyugati Fejpályaudvar

Azt hiszem, nem segített a hangulatomon, hogy csak az utolsó IC-t értem el ma is. Már két hónapja ez a menetrend, de nem tudtam még megszokni. Én az a fajta ember vagyok, aki szeret hazaérni még mielőtt a Nap lemenne, ezenkívül pedig még honvágyam is van itt a fővárosban. Lehet, nem zavarna ennyire, ha legalább jófejek lennének a kollégiumi szobatársaim, azonban ők eléggé híján vannak a kedves gesztusoknak. És ha ez mind nem volna elég, a leterheltség és a folytonos stressz is megkeseríti az életem. Ha előre tudom, hogy ilyen lehangoló dolog egyetemre járni, biztosan nem adom be a jelentkezésemet.

Amíg ezen méláztam, végre begördült a vonatom és elfoglalhattam a helyemet. Huszonegyes kocsi, negyvenhármas hely. Sose találom el a jó felét a vagonoknak felszálláskor. Mint ahogy most sem sikerült. Természetesen a száz kettes széket pillantottam meg először, ami azt jelenti, hogy a hatalmas bőröndömmel kellett keresztül vergődnöm a kocsi túlfelébe. Még nem sikerült megszoknom azt a kaotikus renszert, amiben elrendezték az ülések feletti számokat. Általában sokáig silabizálom, mire rájövök, hogy melyik számhoz melyik ülőhely is tartozik pontosan, de most valahogy elsőre meglett. (Lehet kezdek belejönni?) Csak akadt egy kis problémám. Valaki már ült azon a széken. Még egyszer leellenőriztem, viszont ugyan arra a következtetésre jutottam: a negyvenhármas szék volt az enyém. Megszólítottam a helyemet önkényesen kisajátító férfit. Egy jól szituált üzletembernek tűnt, így mertem remélni, hogy nem küld el az anyámba, ha felhívom a figyelmét a problémára. Azonban semmit sem reagált. Megkocogtattam a vállát. Ez a technika mérföldkövekkel hatásosabbnak bizonyult. Végre felemelte a fejét, kivette a fülhallgatót az egyik füléből, majd rám nézett. Enyhén fáradtnak tűnt, ahogy kábé mindenki más is így negyed tizenegykor.

- Elnézést, hogy zavarom, de a negyvenhármas szék az enyém. Nézze, itt áll a jegyemen. - Felemelkedett és megállt előttem. Nem szólt semmit, de látszott rajta, nagyon gondolkodóba ejthettem. Párszor végig is mért, aminek kifejezetten nem örültem. Néhány perc után végre megszólalt:

- Olyan ismerős vagy!

- Hát ennek nagyon örülök! – csaptam össze a tenyeremet. – De esetleg megkérhetném, hogy fáradjon át a saját helyére?

- Persze, persze. - legyintett a levegőbe. Átült a velem szemközti székbe és kitartó bámulásomba kezdett.

Összesen egyetlen egy pozitívum rejlett ezekben a késő éjszakai hazavonatozásokban. Még pedig az, hogy gyakorlatilag bármilyen borzalmasan is festhettem, mert a kutyát sem érdekelte. Beleolvadtam az ülés mintájába és senki, de tényleg senki sem figyelt rám. Ennek következtében hamar hozzá is szoktam a körülményekhez, és szokásommá vált pizsamának is remekül beillő szettekben utazni, smink nélkül, tusi kontyban. A mai napon pedig mintha az eddigi összes megjelenésemen túltettem volna. Poláros bélésű leggings, mamusz csizma, ocsmány (de ugyanakkor nagyon meleg és kényelmes) karácsonyi pulcsi, undorítóan zsíros haj kócosan összefogva a fejem tetején, egy madárfészeknek is simán eladható "kontyban", továbbá akkora táskák a szemem alatt, hogy nem is értem, miért hoztam külön bőröndöt a cuccaimnak.... Szóval a (most már) velem szemközt ülő fiatalember ennek a csodálatos összhatásnak a befogadására jelentkezett teljesen önként. El is határoztam, hogy ha ezzel hozzásegíthetem valamilyen különleges relaxációs technikához, hát üsse kő, én nem állok útjába a mentális egészségének. Nem terveztem megzavarni ebben a tevékenységében, igyekeztem tudomást sem venni útitársamról. Csakhogy Ferihegyre érve már olyan szürreálisnak tűnt az egész helyzet, hogy nem tudtam megállni, kibukott belőlem egy gondolat.