Vonatút ✅

Február 7.

Buda, február 7.

A kollégiumi szobámban

Miután kiveséztük a problémáimat, a testvériség jegyében a lányok is megosztották velem saját szerelmi életük buktatóit. Így aztán kiderült, hogy Panni épp a vizsgaidőszakban vetett véget az első párkapcsolatának. Napsit ostromolják a felsőbb éves srácok, hogy a végül februárra elhalasztott gólyabálra elkísérhessék. A mindig racionális Zsuzsit pedig eszi a penész, mert bár megfogadta „házi nyúlra nem lő", decemberben azon kapta magát, hogy oda meg vissza van Kristófért.

– Ha tudnám kikapcsolnám, ezt az érzést. Annyira nem ez volt a terv. – zsörtölődött, ahogy mesélte. – Ennél már csak az rosszabb, amikor látom, hogyan sündörögnek körülötte a lányok... – masszírozta a halántékát. – Olyankor feltudnék robbanni! – fejezte be vallomását.

– Igen ám... – szólalt meg ekkor Panni – de azt is tedd hozzá, hogy akárki kérte eddig még, hogy keringőzzön vele a bálon, mindenkit elutasított.

– Persze, de az nem jelent semmit, csak annyit, hogy nem szeret táncolni. – Elégedetlenkedett tovább barátnőnk.

– Na jó, én nem akartam elmondani ezt komolyan, de kikészítesz! – fakadt ki egyszer csak a mindig jókedvű Napsi. – Legalább tíz felsőbb éves lányról tudok, köztük három HÖK-ösről, akik a népszerűségi lista csúcsán csücsülnek és elhívták Kristófot, de mindenkinek nemet mondott, mert idézem „a barátaimmal megyünk együtt a bálra".

– Ez csak arra jó, hogy megint felmérgeljem magam, hogy hogyan lehet ilyen eszméletlenül jófej! – borult az ágyamra nyöszörögve. – Ha legalább egy kicsit lenne kevésbé tökéletes, annyival egyszerűbb lenne az életem! – sóhajtotta. Ekkor az asztalon heverő telefonok közül megrezdült az egyik, mire mindenki odakapott. Végül kiderült, hogy Zsuzsié volt.

– És még ez is... Az emlegetett szamár. Azt kérdezi megyünk-e konyházni? – A „konyházás" fogalma eredti baráti társaságukban annyit tett, hogy van-e kedve együtt enni a többieknek. Ez a szent szokás valahogy önkéntelenül alakult ki náluk. Miután közéjük keveredtem, én is jó néhányszor „konyháztam" velük. Ezeken az alkalmakon, na meg a TV-szoba béli közös sorozatozásokon kezdtem igazán sajnálni, hogy nem mentem gólyatáborba. Annyira üdítő volt kötetlenül beszélgetni és nevetni kicsit előbújva a csigaházunkból. Szerettem velük lógni.

– Na ki éhes még rajtam kívül? – tápászkodott fel Panni. Napsival mindketten feltettük a kezünket. Zsuzsi pedig zsörtölődve visszaírt, hogy „megyünk".

A lányokkal ilyenkor rendszerint összeszedtük a cuccainkat, és levándoroltunk a földszinti, jóval tágasabb fiú konyhába. Kristóf (a srác, aki végül is meginvitált maguk közé anno), Dani (alias Szűcs kolléga) Zoli (aki rám agatta az „okos csaj jelzőt") Marci, és Ati (akiknek csak később tudtam becses nevüket) már épp nagyban sztorizgattak és röhögtek valamin, amikor megérkeztünk hozzájuk. A jöttünkre, hangos üdvrivalgásban törtek ki.

– Jeeeejjj! És hoztátok az okos csajt is! – tette hozzá Dani, úgy tűnt az „okos csaj" lett a társaságon belüli hivatkozásom, de nem bántam. Igazából jól esett, hogy van saját becenevem. A megszólításra csak elmosolyodtam és intettem egyet nekik, majd lábasommal a csaphoz léptem és rekviráltam egy gázrózsát magamnak, amin el kezdhettem forralni a tésztafőző vizemet.

– Amúgy mi van veletek? – csodálkozott Ati. – olyan vörös a szemetek, mintha poroztatok volna...

– Mi megnéztünk A nővérem húgát, Lucának meg zűrös a szerelmi élete. – felelte Napsi, amit én egy kimeresztett szempárral viszonoztam, mire a szája elé kapta a kezét.