Vonatút ✅

December 13.

Pest, december 13.

Nyugati fejpályaudvar

Eljött Ádámnál töltött reggeljeim közül az utolsó. Csendben reggeliztünk a konyhaasztalnál. A cuccaim már az előszobában sorakoztak.

- Lesz még karácsony előtt vizsgád? – kérdezte rám pillantva, miközben a pirítósát vajazta.

- Igen. – feleltem egy ásítást elfojtva. – Ált. filóból és historiográfiából megyek.

- Hányadikán?

- Ált. filó december 18-a, histó 20-a. Te?

- Ált. filóból én 17-én megyek, de a histó stimmel. – Felelte. Kis szünet után folytatta.

- Ha gondolod készülhetnénk együtt... - ajánlotta.

- Igazából nem is rossz ötlet. – tűnődtem egy rövidke kis szünet után. – Talán jobb taktikát tudunk kitalálni ketten együtt a tanuláshoz.

- Ha van kedved, visszajöhetsz hozzám ide, arra a pár napra... - Ahogy ezt feltette, idegesnek tűnt. Abból gondoltam, ahogy feszengett a székén. Általában elképesztően magabiztos volt. Meglepett, hogy zavarban van. Hirtelen fiatalabbnak tűnt tőle. Mivel a gondolataimba merülve elkalandoztam, elfelejtettem választ adni... a végül is meghívásra. Kérdőn pillantott rám. Nem tudtam mit felelhetnék egészen pontosan.

Nagyon élveztem nála lenni, de nem éreztem tisztességesnek visszaélni a vendégszeretetével. Viszont barátok voltunk, tulajdonképpen ő volt az egyetlen barátom, és a barátok szoktak időt tölteni egymással. Ha lány lenne, biztosan nem vacillálnék ennyit. De Ádám nem volt lány, ő végül is egy igencsak jóképű és sikeres üzletember volt, még hozzá sokkal idősebb, mint én. Már akkor a negyedik osztályt taposta, mikor én még csak anyámat kínoztam a szülőszobán. Úgy éreztem utolérhetetlen előnnyel bír hozzám képest, olyan mintha kilométerekkel előttem futna. Nem arról volt szó, hogy aggastyánnak láttam volna. Ha az egyetemen voltunk, teljesen megfeledkeztem róla, hogy ő már a harmadik X-et tölti és nem a másodikat. Nem voltam vak, azt is láttam, hogy a többi lány, hogy néz rá. Mások, más korom béli lányok, talán képesek voltak magukat úgy látni, ahogy a világ látta őket: felnőtt nőként. Én azonban kislánynak éreztem magam és teljesen ledöbbentem minden egyes alkalommal, ha a kisgyerekek „csókolom"-ot köszöntek nekem. Nem éreztem magam felnőttnek, úgy pedig, hogy néhány meglepő dolog kiderült számomra Ádámról, időnként hatalmasnak tűnt a köztünk lévő generációs szakadék. Épp ezért nehezemre esett elhinnem, hogy valóban magamért keresi a társaságomat és nem pedig csak szánalomból. Egy olyan csomaggal, mint az enyém, nehéz volt újra hinni abban, hogy képes vagyok a saját jogomon is barátokat nyerni, nem csak elveszíteni.

- Nem lennék útban? – kérdeztem óvatosan.

- Már miért lennél? – nézett rám csodálkozva.

- Kicsit meseszerűnek tűnik, hogy még nem lett eleged a pesztrálásomból. – feleltem a tányéromra szegezett tekintettel. Mióta Kata kidobott a barátságunkból, nehezen bíztam meg másokban. Megfogadtam, hogy soha többet nem erőltetem rá a társaságomat senkire sem. Nem akartam olyan ember lenni, akit csak muszájból viselnek el, mert nem akarják nyílt elutasítással megbántani.

- Luca, én élvezem a társaságodat, de őszintén. – ösztönösen nyúlt át az asztal felett a kezemért. – Ha nem így lenne, nem invitálnálak. Már pedig elhiheted, hogy nem pocsékolom az időmet olyanra, akit nem kedvelek. – Arcomra talán meglepett arckifejezés ülhetett ki mert, ahogy ezt kimondta észbe kapott. Kezemet elengedte, majd zavartan hozzátette:

- Mármint barátilag. Szóval, úgy értem, én nagyon kedvellek. Barátilag. – Felnéztem rá és halványan elmosolyodtam. Az ilyen pillanatokat sem tudtam hová tenni. Ilyenkor egyáltalán nem nézett ki egy meglett harminc éves férfinak. Az ilyen pillanatokban el tudtam képzelni, hogy nézhetett ki gyerekként.

- Rendben, akkor legyen. Jövőhéten ide jövök vissza. – Ádám is elmosolyodott és mintha egy picit megkönnyebbült volna. Csendben folytattuk az étkezést.

Ha bár nem volt sok holmim és tömegközlekedéssel is vígan eljutottam volna a Nyugatiba, Ádám ragaszkodott hozzá, hogy kifuvarozzon. A pályaudvarra érve, segített felcuccolni a vonatra. Bereg-Kraszna IC: 23-as kocsi 96-os széke volt az enyém. Ádám felpakolta a bőröndömet a poggyász tartóra, míg én elhelyezkedtem, majd megálltunk egymás előtt.

- Köszönöm a vendéglátást. – Mosolyodtam el.

- Bármikor szívesen. – felelte. – Vigyázz magadra. – és ölelésre tárta mind két karját. Felé léptem, ő pedig körém fonta karjait. – Ha az a gyökér még egyszer a közeledbe megy, csak egy szavadba kerül és leütöm. – suttogta, majd elengedett. Még ha valahol furcsa is volt, hogy alig néhány hét barátság után valaki ilyet ígér nekem, elképesztően jólesett, hogy kiáll értem. Ez olyasmi volt, amit eddig mindig úgy éreztem, csak én adok meg másoknak, de ők sosem viszonozták. Pedig egy legjobb barátnak ez a dolga: feltétel nélkül támogatni a másikat. Ádám volt az első az életemben, aki felől ezen a téren megtapasztalhattam a feltételnélküliséget.

- Rendben. – mosolyogtam rá.

- Várlak jövőhéten. – kezdett hátrálni.

- Írok, hogy mikor érkezem. – feleltem.

- Rendben. Szia. – intett és elsétált.

Ahogy lelépett a vagon lépcsőjén még hátra nézett és elkapta a tekintetemet. Rám mosolygott és intett még egyet, majd elnyelte a pályaudvaron hömpölygő tömeg. A helyemre zöttyenve furcsa érzés kerített hatalmába. Hiányérzetem támadt. Azonban ezt az érzést hamar felváltotta az aggodalom. Eszembe jutott, miért is utazom haza. Féltem elmondani a szüleimnek a Botond-ügyet. Féltem a reakciójuktól. Nagyon féltem, hogy mit szólnak ahhoz, hogy feljelentettem Botondot. Illetve attól is, hogy ismeretlenül is rossz véleménnyel lesznek Ádámról. Netán a felbújtómat vélik benne felfedezni. Úgy izgultam, mint még talán soha. Gondolatmenetemből a telefonom halk rezgése zökkentett ki. SMS-em érkezett Ádámtól.

Ádám: „El is felejtettem mondani, de sok sikert a beszélgetéshez. Ne feledd, hogy igazad van."

Az üzenetet olvasva kicsit megkönnyebbültem. Igazam volt. Nem élhetek rettegésben. Ez pedig már nem az ovi, hogy az egyszerű szülői közbelépés segíthetne. Sőt, csak olaj volna a tűzre.