Vonatút ✅

December 12.

Buda, december 12.

Ádám lakása

Végül kedden, suli után elmentünk a legközelebbi rendőrségre, és szóbeli feljelentést tettem Botond ellen. Ezzel körülbelül el is ment a kedd maradék része. Ádám kint várt a kocsiban. Én kértem, hogy tegyen így. Úgy éreztem, egyedül kell megtennem a feljelentést. Nagyon támogató volt, de ezt a csatát csak egyedül vívhattam meg. Így a hadüzenetet is egyedül kellett feladnom.

Nagyon komolyan vette végig a héten, hogy ne maradjak segítség nélkül soha. Ha ő nem tudott velem lenni, mert dolga volt, akkor Margitka mellett ültem a recepción és tanultam. Ha pedig azzal is megvoltam, segítettem neki iratokat pakolni, postát szortírozni, telefonhívásokat elintézni. Élveztem az idős hölgy társaságát, nagyon kedvesen bánt velem. Egy percig sem éreztette, hogy púp lennék a hátán. Pedig valljuk be, valahol az voltam.

Az irodában, és úgy általában Ádámmal, úgy éreztem magam, mintha a békeszigetére értem volna. Az eddig rám nehezedő stressz összes fizikai tünete enyhült pár nap alatt. Újra lett étvágyam, tudtam aludni és egyik este hajmosáskor észrevettem, hogy sokkal kevesebb hajam hullik ki, mint eddig. Úgy éreztem, hogy valóban sikerült kiiktatnom, vagy legalább is minimálisra szorítanom az összes zavaró tényezőt az életemben, kezdve az elhagyatottság érzéséből fakadó szorongással. Nem lennék jó remete, szükségem van kedves és jószándékú emberekre. Olyanok ők nekem, mint a növények számára a napfény. Kellenek, hogy ki tudjak kelni minden reggel az ágyamból.

Ma volt az utolsó napja igencsak hektikus első szorgalmi időszakomnak. Mivel Ádám előtt egy órával végeztem (ő egyel későbbre vette fel a Történeti földrajz szemináriumot), így az aulában vártam. Amikor kijöttem a csoportommal, Ádámék váltottak minket. Ahogy elsétáltunk egymás mellett azt kérdezte, „Hogy sikerült?" Mire én csak felmutattam a balkezemet, rajta nyitva mind az öt ujjammal. Válaszul ő pacsira emelete a kezét és elismerően bólintott, szóval lényegében egymás mellett elhaladva lenyomtunk egy high five-ot, ő így ment be a terembe Mogyorósihoz, míg én az üres aulába vettem az irányt. Körülbelül negyven perc múlva végzett is. Kifelé jövet most én kérdeztem:

- Na, hogy ment? – válaszul ő is csak felmutatta egyik kezét, nyitva rajta mind az öt ujjával és mosolygott. Ez volt a legrizikósabb tárgya. Alig volt ideje megírnia a tíz oldalas beadandóját a munka és a többi tárgy mellett, de megcsinálta. Lényegében pedig ezt a tárgyat a beadandó dönti el. Ez köztudott tény a tanszéken. Az irodába menet, a kocsiban mindketten elmeséltük, hogy Mogyorósi hogyan kommentálta a beadandóinkat és a dogáinkat.

- Na most te jössz. – közölte Ádám.

- Nos, az úgy volt, hogy kihívott, ügye, egyesével mindenkit az asztalhoz. Gondolom, mondanom sem kell, hogy elég borzalmasak voltak a jegyeim, jóindulattal is olyan hármasra álltam, mint a huzat. Vízrajz: ötös, domborzat: egyes, elmélet hármas. És mindig ilyen jegyeket írtam. Aztán rám nézett Mogyorósi, kikotorta a beadandómat a kupacból és közölte hadarva, hogy: „Szép, igényes munka. Különösen tetszett a természetföldrajzi fejezet. Ajánlom figyelmébe, Beluszky Pál műveit. Ötös. Na akkor, van itt egy beadandó ötös, dolgozat jegyekből hármas... és nocsak... van itt két piros pontja is. Akkor az átlagot számolva, kerekítve, annyi, mint egy hatos!"

- Hatos?! – nevetett hitetlenül Ádám. – Szegény Mogyorósi kicsit túlhajtja magát.

- Én is így reagáltam, gyorsan korrigálta magát, hogy „akarom mondani, ötös. Boldog karácsonyt. Küldje a következőt." – nevettem én is. Érződött, hogy lement rólunk minden stressz.

- Na, vége ennek a nyavalyának... - fújta ki magát Ádám. – Hogy ünnepeljük meg az első sikeres szorgalminkat? – kérdezte. Én pedig ízlelgettem a gondolatot, hogy ünnepelhetnénk. Furcsa volt, hogy nem csak okom volt rá, de még kedvem is akadt hozzá. Olyan régen csináltam már bármit is önfeledten, hogy elszoktam tőle.