Vonatút ✅

November 10.

Szolnok, november 10.

Vasútállomás

A cidrizős novemberi időjárásban, a 7-es peronon ácsorogva vártam kissé álmosan a 10:21-es, Záhony felől érkező IC-t. A helyjegyem szerint a huszonegyes kocsi ötvenkettes széke volt aznap nekem szánva az istenek, a sors, de leginkább a jegypénztáros néni által. A vonat feltűnt a horizonton, majd szép lassan begördült az állomásra. Kicsit elszámítottam magam és vissza kellett gyalogolnom egy kocsinyit. Jól láthatóan fel voltam málházva, mivel ilyenkor anyu szombatonként úgy főz, hogy legalább három féle ételt tudjak vinni magammal a hétre. Azokat lefagyasztja és egy hűtő táskába pakolja, szóval nekem már csak ki kell olvasztanom a koliban őket, illetve a reggeliket és vacsorákat megoldani, ami nem nagy kunszt. Hiába ácsorgott a huszonegyes kocsinál a sorban legalább három korombéli srác is, egyiknek sem jutott eszébe segíteni a felszálláskor. Egyedül a velünk együtt váró idős házaspár férfi tagja sietett volna a segítségemre, ha hagyom. Viszont nekik is volt épp elég csomagjuk, így udvariasan megköszöntem és visszautasítottam az ajánlatot.

Ahogy beléptem a vagon folyosójára, örömmel konstatáltam, hogy jelen esetben teljesen mindegy lett volna, hogy melyik végén szállok is fel, mert a székem pont egyformán messze lett volna mindkét irányból. A bőröndömmel és az ételes táskámmal sűrű bocsánatkérések közepette vonszoltam el magam az ötvenkettes székig. Ahol már megint ült valaki... Valahonnét ismerősnek tűnt. Megkocogtattam a vállát, mert szemmel láthatóan az igazak álmát aludta.

- Elnézést, de ez a szék az enyém. - Összerezzenve ébredt meg. Álmos tekintetét rám függesztette, és csak akkor ismertem fel. A múltkor megismert Ádám volt az, némi borostával. Kissé álmosan elmosolyodott majd megszólalt:

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a viszontlátás örömében osztozhatunk. - Felvont szemöldökömre és nem kimondottan barátságos arckifejezésemre pillantva még hozzátette két ásítás között: - Te nem osztozol ebben az örömben, igaz?

- Hát nem igazán. – Dünnyögtem magam elé. - Melyik a maga helye? - kérdeztem hirtelen. Abban reménykedtem, hogy valahonnét egész messziről vándorolt el ide, így, ha felajánlok egy jegy cserét, megúszhatok egy kellemetlen vonat utat.

- Ez, itt mellettem. - mutatott a mellette lévő székre majd hatalmasat ásított. Még a szeme is könnybe lábadt tőle.

- Nagyszerű... - adtam meg magam a Sorsnak. Kivetettem a nyakamból a kajás táskát és kioldottam a sálam, mert a kocsiban fullasztó meleg uralkodott. Ádám felpattanva kérdőn nézett rám: - Mit, hová pakoljak? A bőrönd mehet fentre?

- Aha, persze... Izé... Köszönöm. - Ádám egy könnyed mozdulattal feltette a poggyásztartó polcra. Szemben állva vele vártam, hogy leüljön az ablak melletti székbe, amit tőlem sikerült elharácsolnia, de ő az ülések irányába mutatva így szólt: - Csak utánad.

- De azt hittem szeretne ott ülni.

- Így volt, de nem szeretném megint kisajátítani a helyedet.

- Köszönöm. - és ezzel eldőlt, hogy enyém az ablak, a konnektor, na meg a kilátás.

Abony mellett elhaladva úgy döntöttem ideje tanulni. Az ókor történeti szemináriumra kellett feldolgoznom egy angol nyelvű cikket Szophoklész Antigonéjában az ókori női szerep reprezentációjáról. Úgy terveztem, hogy ehhez mindenképpen keresek majd idézeteket a műből is. Az Antigonét elővéve hátra dőltem az ülésben és épp olvasni kezdtem volna, amikor megszólalt mellettem Ádám.

- Mit olvasol? – kérdezte a könyvemre pillantva.

- Az Antigonét. – feleltem szárazon.

- Szereted a klasszikus irodalmat? – csevegett tovább észre sem véve, hogy mennyire zavar.